Zoltán és Vivien

Lajos király tornát hívott össze,
Hogy legszebb lányának férjet keressen.
Jöttek is a lovagok messzi földekről,
Kincseikkel megrakott lovaikon.
Diósgyőr vára megtelt a sok nemessel,
Kik izgatottan vártak erre az eseményre.
Még a parasztok is figyelték,
Melyik lovagé lesz úrnőjük,
S vele együtt királyságuk.

Estére nagy mulatságot rendeztek,
Melyen minden ifjú harcos megjelent.
Lejött a király is jobbján az ő Vivienjével,
S e képen köszöntötte az egybegyűlteket:
Ifjú urak köszöntelek titeket,
Remélem vőmet, köztettek lelem,
Holnap reggel harcra kerül a sor,
S eldől kié lesz szép lányom,
Vele együtt egész királyságom.

A király köszöntőjét taps fogadta,
S szépséges lányát táncba szólította,
Az első nemes lelkű ifjú,
Ki a legbátrabbnak bizonyult.
Jöttek a lovagok egymás után,
Számolni sem lehetet tán,
Hány tánc követte egymást.
Már annak is fájt a lába,
Ki csak szemmel csodálta.

Az utolsó kérőnek maradt,
Bizonyos Zoltán lovag,
Borsod megye legkisebb harcosa.
Mélyen meghajolt a királylány előtt,
S kezét nyújtva kérte őt,
Járjon vele is egy lejtőt.
Vivien kéznyújtással fogadta,
A terem közepére toppantak,
S ott táncoltak boldogan.


A táncnak egyik sem akarat véget vetni,
Együtt voltak egészen éjfélig.
Utána sem búcsúztak el szívesen,
De az atyai szónak engedniük kellett.
Mosolyogva figyelték egymást,
Tekintetükkel nem kerestek mást,
Csak a másik ragyogó szempárt.
Meghajolva jóéjszakát kívántak,
S Zoltán kezet csókolt a királylánynak.

Eljött végre az ideje,
Hogy szép Vivienért megmérkőzzenek.
A nemes ifjak felsorakozta,
S a király párokba sorsolta azokat.
A győztes az lesz, mondta hangosan,
Ki legtovább a lován marad.
A győztesé lesz, mint tudjátok,
Legszebb leányom,
Vele együtt királyságom.

Elkezdődtek a párviadalok,
Kardot rántottak az elszánt párok.
Csörögtek a kardok,
Törtek a pajzsok.
Hullottak a lovagok, mint gyümölcs a fáról,
Míg végül csak kettő maradt lóháton.
A döntő harcot Zoltán vívja majd,
Egy nála sokkal idősebb harcossal.

A lovagok készen állnak,
Már csak egy jelre várnak.
Amint megszólal a trombita,
Gyorsan egymásnak rontanak.
Szikrát hánynak a kardok,
Lyukat fúrnak a buzogányok.
Zoltán nagyot üt az öregre,
Ki az ütéstől a földön fetreng.

Zoltán lett a torna bajnoka,
S a trón várományosa.
A királylány elé vágtatott,
Majd lováról leugrott.
Karjai közé zárta kedvesét,
Nem is engedte el soha többé.
Együtt éltek a világ végéig,
S azután is egy kevéssel ideig.

Sándornak

Eljött az a derűs márciusi nap,
Mikor Sándor barátomnak névnapja van.
Köszönöm hát ezzel a verssel,
S jó tanácsokkal látom el.

Először is barátocskám,
Ne légy olyan szeles most már.
Vegyél vissza a tempóból,
S ne légy olyan kapkodó.

Legyél kicsit szorgalmasabb,
Hiszen a továbbtanulás a legfontosabb.
A szüleid is akkor boldogak,
Ha nem aggódnak miattad.

Nem azt mondom,
Hogy vesd meg a sportot.
S többet ne szórakozz,
Hiszen az is fontos.

De lassan eljön az ideje,
Hogy eldőljön, felnőttként mi leszel.
A sok nevetésnek sírás is lehet a vége,
Kérlek, kapj hát gyorsan észbe.

Szívemen viselem sorsodat,
Segítő kezet nyújtok boldogan,
Veled leszek jóban, rosszban,
S remélem még sok névnapodban.

A hóvirág és a Nap

Élt egy hóvirág a Fagyos Földön. Ezt a virágot körülvette a bánat és a szomorúság. A bánat és a szomorúság elkezdte emészteni a hóvirágot, és a virág kezdte elfelejteni egykori szépségét, valamint boldogságát. A boldogságot, mely megszépítette és beragyogta az életét. A szomorúságtól elkezdte hullatni a szirmait. Minden egyes nap elejtette egy-egy szirmát. Lassan már csak egyetlen szirma maradt, s az is elkezdett remegni. Mikor szinte már semmi esélyt nem lehetet látni, különös dolog történt.
Egy kis vörös folt vált láthatóvá az égbolton. Ez a folt egyre nagyobb formát öltött és hasonlóvá vált egy nagy narancshoz. A nagy narancs egyre erősebb lett és a hóvirág minden órával melegebbnek érezte a levegőt. A virág elengedte a haldokló szirmát, de nem szomorkodott miatta.
Amint lehullott az utolsó beteg szirma hírtelen átjárta egy különös bizsergés. Ez a bizsergés a gyökerénél kezdődött és egészen a szirmok üres helyéig tartott. Miután ez az érzés elmúlt teljesen másképp érezte magát a virág. A levelei felé nézett és észrevette, hogy visszanőtt az egyik szirma. Ez az új szirom szebb volt, mint a régiek szépségének egésze. S úgy ragyogott a fény alatt, mint egy gyémánt. Tudta, hogy ez a változás annak a nagy narancsnak köszönheti, amely nemrég jelent meg az égen.

- Köszönöm, hogy meggyógyítottál! Bocsáss meg, de te ki vagy? Még sohasem láttam hozzád foghatót. – mondta a virág.
- Én a Nap vagyok, kicsiny kis virág. – válaszolt a nagy narancs.
- Ha te nem jelensz meg biztos, elemésztett volna a bánat és a fájdalom. Már az utolsó szirmait is elhullajtottam. – folytatta a virág.
- Hiszen én mindig itt voltam. Lehet, hogy nem vettél észre, de az idők kezdete óta itt ragyogom, és minden napra megújulok. – magyarázta a Nap.
- Lehet. Ha belegondolok, van egy foszlányi emlékem valami vörös gömbről. De ez már nagyon rég volt és sok rossz dolog történt velem. Elvesztettem a barátaimat és a családomat. Azóta érzem ezt a szomorúságot, ami teljesen átjárta a testem. – mesélte a virág.
- Most el kell mennem, de holnap reggel visszatérek. – ígérte a Nap.
- Félek, hogy többet nem látlak. Veled nagyon jól érzem magam és minden bút elfeledek. – szomorkodott a növény.
- Megígérem, hogy holnap újra találkozunk. – fogadkozott az égitest.

Elment a Nap és a hóvirág egyedül maradt, de nem volt szomorú, mert végig nagy narancsra gondolt.
Másnap reggel a virág arra ébred, hogy mindent beragyog a fényesség. Kinyitotta a szemét és látta, hogy újra eljött hozzá a Nap. Ismét érezte a bizsergést és rátekintett a szirmai helyére és észrevette, hogy egy újabb jelent meg.

- Hát újra eljöttél hozzám? – kérdezte a virág boldogan.
- Itt vagyok, ahogy megígértem. – mondta a Nap. - Látom nőtt egy új szirmod. Nagyon szépek, mint ahogy a virág is az, amelyik viseli azokat.
- Nagyon kedves vagy, hogy ezt mondod. Ezeket, az új szirmokat csakis neked köszönhetem. – hálálkodott a hóvirág.
- Ha csak az kell hozzá, hogy újra boldog és szép legyél, én örökre vissza-visszatérek hozzád minden reggel. – fogadkozott a „narancs”.
- Akkor viszont én leszek a legboldogabb az egész világon. – válaszolt a növény.

A Nap pedig minden egyes nap visszatért a virághoz. Teltek a napok és a hóvirág minden nap újabb szirmot növesztett. Rövid időn belül a virág visszaszerezte az összes szirmát és úgy tündökölt a napfényben. Azonban a Nap nem hagyta magára ezután sem a szépséges növényt és mindig visszatért hozzá korán reggel. A napok múlásával egyre jobban megszerette ezt a virágot és már akkor boldog volt, ha újra láthatta. A hóvirág is kedvelte a Napot, akit csak Narancsnak hívott és élvezte ő is nagyon, ha együtt lehetett az ő narancsával. Egy héttel azután, hogy visszanőttek a szirmok, különös reggelre ébredt a virág. Ameddig a szem ellát telis-tele volt a mező szebbnél szebb virágokkal. A szép virágok közepén áll a hóvirág, a legszebb mindegyik közül.

- Honnét került ide ez a sok virág? – kérdezte a virág.
- Ezek a te boldogságod miatt kellek ki. – magyarázta a Nap.
- Ezt is neked köszönhetem. Tőled ragyognak a szirmaim és én magam is szebbnek érzem magam. Ugye nem hagysz el? Nem akarlak elveszíteni. – mondta a virág.
- Nem is fogsz. Minden reggel visszatérek hozzád a világ végezetéig. – fogadta a Narancs.

Így is történt, a Nap minden nap visszatért a virághoz és együtt töltötték minden idejüket. A világ végéig boldogok voltak egymás társaságában.
Vége!

Kifásultam teljesen

Kifásultam teljesen,
Üres vagyok odabent.
Elvesztettem a lényeget,
Miért értelmes léteznem?

Kifásultam teljesen,
Nem lelem a helyemet.
Lebegek a föld felett,
Magányos vagyok egészen.

Te voltál az értelem,
Mely a Földhöz szegezett.
De eltávolodtál tőlem,
S a mélybe vetettél engemet.

Boldog voltam veled,
S örömmel volt tele a szívem.
De magamra hagytál hírtelen,
Szomorúság tölti be a lelkemet.

Emészti a bánat a testemet,
Sorvassza a lelkemet.
Küzdenem kell erősen,
Ment kifásultam teljesen.

Rózsaszál köszöntője

Március nyolcadika van ma,
S köszönteni illik a szép lányokat.
Láttam én már sok leányt,
De egyik se oly szép, mint te, rózsaszál.

Behunyom a szemem, s arra gondolok,
Mit mondjak neked ezen a napsütötte hajnalon.
Míg gondolkodom az idő csak szalad,
De nem tudok olyat, mely szépségedre rámutatna.

Talán elég lesz az, hogy te vagy a legszebb.
Hozzád hasonló ezer év alatt nem születik még egy.
Áldom a szerencsét, hogy megismerhettelek.
Reménykedem, hogy soha sem veszítelek el.

Köszöntelek e verssel,
Kívánok sok szépet, nagyon sok jót.
Feled a bút, a bánatot,
Mosolyt lássak ajkaidon.

Nők napja

Nők nélkül élni nem lehet,
S nem is érdemes.
Hiszen ők töltik be az űrt,
Sötét kis szívünkben.

Március nyolcadikán őket ünnepeljük,
Egy-egy ajándékkal nekik kedveskedünk.
Én sem teszek másképpen,
Ezzel a verssel köszöntelek tégedet.

E napon minden férfi kedves,
A számára fontos nőkkel.
Ezen a napon mindenki figyelmes,
Ha találkozik egy hölggyel.

Mindent megteszünk,
Mit máskor elfeledünk.
Sajnálatos viszont,
Ha máskor nem így tesszük.

Lehetsz anya, vagy feleség,
Barátnő vagy kistestvér.
Akár jó barát, kedves ismerős,
Fogadd el ezt a köszöntőt.

Egyre szebb leszel

Múlnak a napok,
Telnek a hetek.
S minden egyes héttel
Egyre szebb leszel.

Minden hétfőn kélkedve figyelem,
Vajon megszépültél-e az új hétre.
Nem értettem soha sem,
Hogyan fokozhatod szépséged.

A hatalmas szépségedet,
Mellyel senki sem vetekedhet.
Arcod ragyogó fénye,
Betölti sötét elmémet.

Ha ritkán rám mosolyogsz,
Lelkemből a zordság kicsorbul.
Lágy érintésedtől.
Vad szívem is megindul.

Szépségednél talán,
Csak szerénységed nagyobb.
Ez az, amit leginkább csodálok,
Hiszen nincs rá semmi okod.