Két törzs

Fa szívem két törzsre hasadt,
Egyik az eszem, másik a vágyam.
Egy helyről nőttek valamikor,
Mára viszont eltávolodott.

Vágyam törzsére alma nőtt,
Ez volt, mi köztük viszályt szőtt.
Édes gyümölcs, csillag szemekkel,
Lelkemet ez rabolta el.

Miért nyúlt volna az egyik,
Azt taszította a másik.
Az eszem nem engedte volna,
De szívem nem hallgatott oda.

Csak az alma fényét nézte,
Csak az alma szívét kérte.
Nem gondolta, hogy ez butaság,
Nézte tovább, mint egy kiskutyát.

Nem látta, hogy a másiknak
Szomorú, de igaza van.
Hisz ez az alma oly fiatal
És még nem is olyan, mint a fa.

Fájó, de jobb, ha letöröm,
Szívem fáján az örömöt.
Mert fájna majd mindkettőjüknek,
És a törzs bele is őrülne.

A születésem

Február 27.-én, mikor már sötétségbe burkolózott kicsin kis falum egy férfi tarot hazafelé. A csendet csak a hó ropogása törte meg, míg végigsétált a falun. Egyenletesen és határozottan lépkedett, akárcsak egy katona. A falu végén, a legkisebb ház kapuja előtt megállt. Ez a ház elütött a többitől: rideg falán még a legnagyobb sötétségben is észrevehetőek voltak a hüvelykujj nagyságú repedések, valamint ellentétben a falu összes házával itt a kémény nem eregetett füstfelhőket. Nem volt nehéz kitalálni, hogy e kicsiny ház lakóit nem vetette fel a gazdagság.
A katona kinyitotta a zúzmara borított kapukat, nagy levegőt vett, majd a fagyos széllel megtelt tüdővel a ház ajtajához lépet. A ház egyetlen ablakán gyenge gyertyafény áradt ki. Ez a kis fény is elég volt, hogy kivehetővé tegye a férfi formáját. Fiatal arcát a gond barázdái a hosszú nélkülözés során teljesen elöregítették. Szemeiből az elszántság tüze, mely oly szépen ragyogott ifjú korában, hogy a faluban mindenki megcsodálta, teljesen kiéget és már nem emlékeztetet a régi énjére. Ha nagyobb szél támadt bordái zörögve értek össze és a templom harang bimbamozására emlékeztetek. Ez a nélkülözéstől összeszakadt ember, az én apám volt.
Apám kinyitotta az ajtót és belépet a házba. Az ajtó melletti szoba, a konyha volt. A tűzhely előtt egy fiatal nő ült és amint meglátta apámat a mindig szomorú arcán megjelent egy halvány mosoly. Ez a mosoly hatására teljesen megváltozott a nő: ha eltűnni nem is, de egy pillanatra elhalványultak arcáról a barázdái, melyek még bánatosabban mutattak, mint apáméi.
A nő is nagyon vékony volt, de hasa különös formájú volt, csak közelről lehetet észrevenni, hogy terhes. Nem úgy nézett ki, mint a falu többi várandós felesége. Azok büszkén járták a falut és a templomban pedig még inkább kinyomták a hasukat. Ez a nő egyre tagbaszakadtabb, egyre szomorúbb volt minden egyes alkalommal, mikor születendő gyermeke sorsára gondolt. Szegényebbek voltak, mint a templom egere, már pár napja nem is ettek semmit, és mivel nem úgy nézett ki, hogy javulna a helyzetük, a gyerekre is az éhezők sorsa várt.

- Végre megjöttél, Feri! – mondta halkan és megölelte a férfit.
- Igen. – mondta búskomoran. – A pénzből, amit a favágásért kaptam kifizettem a tartozást, de még egy kenyérre való sem maradt belőle.
- Nem baj, én már megszoktam az éhezést. – próbált mosolyt csalni az arcára, de belül tudta, hogy étel nélkül már nem bírja sokáig.
- Ne mond ezt? Csak ezt ne! Hibáztatnod kellene, amiért ilyen rossz férj vagyok és miattam éhezünk. Mi értelme volt megszületnem? Hatalmas Isten, ölj meg! A gazdag, a boldog meghalhat, csak a szegény, a bánatos éljen? – ordította megtörten a férfi.
- Nyugodj meg, kérlek. Inkább éhezek, mint hogy elveszítselek. Nekem te vagy mindenem. – kérlelte a z asszony.
- Belefáradtam a nélkülözésbe, halnék inkább meg. Miért kell így bűnhődnöm? A gyerekre sem vár jobb sors, ő is éhen fog veszni. – patakokban folytak a könnye cseppek az arcáról mialatt ezt mondta.
- Majd jobbra fordul minden. – bíztatta az asszony.
- Igazad van Katám. Úgy látszik a sok munka elveszi az eszemet. – mondta a férj. – Lassan menjünk aludni.

Megmosakodtak, eloltották a lámpást és lefeküdtek aludni. Az asszony álmában látta, hogy a férje a falu határában, a vasúti síneken fekszik, elfehéredet testtel. Felriadt álmából és csukott szemmel próbálta bíztatni magát, hogy nem történt semmi és csak álmodta az egészet. Amikor kinyitotta a szemét látta, hogy a férje nem fekszik mellette. Gyorsan kiment a konyhába, hátha ott találja a hitvesét, de csak egy lapot talált, amin a szeretet férfi írását ismerte fel.

Drága Katim!
Mindennél jobban szeretlek! Ezért is nem bírtam tovább nézni azt, hogy szenvedsz. Kérlek, bocsáss meg nekem és neveld fel a gyermekünket. A túlvilágon fogok rád várni.

Feri

Amikor elolvasta az utolsó szavakat is, kopogtatásra lett figyelmes. Könny áztatott arccal nyitott ajtót. A doktor és a polgármester volt.

- Jó reggelt, asszonyom! – mondta a két férfi.
- Jó reggelt, uraim! Miben segíthetek? – kérdezte az asszony majd hellyel kínálta a vendégeket.
- Talán jobb, ha rögtön a tárgyra térünk. – mondta a polgármester.
- Tudja asszonyom korán reggel a Vadásziék gyerekéhez hívtak, szegényke tüdőgyulladást kapott. Nos, ahogy ott végeztem elindultam hazafelé. A hazavezető úton mentem, amikor hallom, hogy jön a vonat, de aztán nagy hangon elkezdet fékezni és egy puffanást is lehetet hallani. Amint odaértem az állomáshoz láttam, hogy valaki fekszik a síneken. – tartott egy pillanatnyi szünetet a doktor. – Közelebb mentem a sínekhez és láttam, hogy a maga férje az. Gyorsan odaszaladtam hozzá, de Kovács úr már nem volt az élők között. – mondta a tőle telhető legnagyobb tapintattal.

A csendet csak a nő zokogása törte meg.

- Fogadja őszinte részvétemet! – szólalt meg a polgármester.

Még egy darabig még maradtak az özveggyel, majd pár perc múlva felálltak a férfiak és a nő könnyeit törölgetve elindult utánuk az ajtó felé. Már búcsúztak volna, amikor a nő összeesett. Az orvos gyorsan odalépett hozzá, megnézte a pulzusát, majd a polgármestert elküldte egy labor vízért. Mikor visszatért a férfi, közölte vele, hogy megindult a szülés. Közel két óráig tartott a beavatkozás. Amint elvágta az orvos a köldökzsinórt és megmutatták a nőnek a gyermeket, kilehelte a lelkét. Utolsó emlékfoszlánya az egészségesen mosolygó gyermeke, én voltam.

Te vagy...

Annyi lány van a világon,
Mint bolygók az égen.
De így is, mind ugyan olyan,
Gondoltam én régen.
Egyik sem értett meg engem,
Lehettek bár szépek.
Magányos volt az én szívem,
Míg nem ismert téged.

Te vagy az én bús szívemnek
Legszebb ideálja.
Te vagy az én vágyaimnak
Végső netovábbja.
Te vagy a legszebb hableány,
Mindegyik tengerben.
Te, ki mellett Ariel is,
Féltékeny lehetne.

Volt az égen két szép csillag,
De már ott nincsenek.
A földön borostyánkőként,
Szemeidben élnek.
Onnan ragyognak, árasztják
A legszebb fényeket.
Melynek párja sem a földön,
Sem az égben nincsen.

Hadd vigyázzam e kincsekre,
Bízd rám kérlek magad.
Gondoskodó két kezemmel
Ápolgatlak én majd.
Bekötözöm uszonyodat
Ha tüskés hal szúr meg.
Vigyázok a szívedre is,
Ha az viszontszeret.

Azt hittem...

Azt hittem ismerlek már,
De csak éned egyik oldalát.
Az egyiket már ismerem,
A másikat viszont nem.

Az egyiket, mely kedves nekem,
Aki szívesen beszélget velem.
Ki Heyho-val köszönt,
S belém csalja az örömöt.

Van egy másik, teljesen más,
Melyről fogalmam sincs talán.
Ez, aki kerül engemet,
És nem értem ezt az énedet.

Biztos velem van a gond,
Vagy csak én látom rosszul a dolgot.
Csúnya vagyok és bolond,
De ismerném mindkét oldalod.

Hazám

Zengtem én már szerelemről,
Énekeltem szeretetről.
Szólt a lantom barátságról,
De még egyszer sem a hazáról.

S haza, a legszebb szó tán ez,
Hozzád tartoznom, soha sem volt szégyen.
Itt élek benned, s te én bennem,
Ragyogjon fel drága fényed.

Szegény ember, kinek nincsen enni,
Szegényebb, kinek nincsen hova menni.
Mert haza nélkül tényleg elveszett,
Csak szélviharban lebeghet.

Én is szélviharban éltem rég,
Tizennégy évig játszott velem a szél.
Bolyongtam én oly sokáig,
Egészen a Lévay oskoláig.

Három éve megleltem hazámat,
S gazdagabb lettem egy nagycsaláddal.
Kaptam én még harminckét testvért,
Kikkel örömteli az együttélés.

Annyi mindent kaptam már,
Pót apát is, és anyát.
De leginkább azoknak örülök,
Kik életembe csempészik az örömöt.

S Lévay, e szó több mint boldogság,
Ez az én létezési formám.
Minden hétfőn boldog vagyok, hogy jöhetek,
S hétvégente szomorú, mert hazátlanul élhetek.

Én csak sajnálni tudom azt,
Ki nem érzi itt jól magát,
Ki nem ismeri fel honjában a hazát,
És más iskolában keres boldogulást.

Mert még ilyen hely sehol sincsen,
Hol ennyire figyeljenek a gyerekekre.
Meg van mindenre a lehetőség,
És kapsz hozzá segítő kézt.

Oly sok mindent adtál már hazám,
Enged, hogy viszonozzam hát.
Amíg élek, soha el nem feledlek,
S emlékedet a szívemben őrizem.

Túl rég óta van már tél

Túl rég óta van már tél, túl rég óta sötét ég,
Lassul minden szürkül, s kifakult az fény.
Rém és mély álmában fürdik már az egész föld,
Fáknak ágain és a szárain semmi se zöld.

Most pedig az vad fény tör elő felhők közül ott fent,
Távoli ez fény mégis érzem a földön, lent.
S ettől érzem a boldogságnak szép sugarát, őt,
Őt, aki jelzi, hogy végre az tavasz itt már jő.

Elmúlt

Elmúlt már a tüzes érzés,
De, még nem állt el a vérzés.
Valahányszor rád gondolok,
Szívemből vérpatak csobog.

Égtem irántad éveken át,
Rólad álmodtam sok éjszakán.
Az én szememben más lány nem volt,
Csak is te, és a szép alakod.

Rengeteg időt töltöttem veled,
S ilyenkor boldog volt a lelkem.
Égtem irántad, mint egy kis kutya,
Ki a gazdájától kap csontokat.

Vágyaim tetőfokára hágott,
Az érzésektől szívem már lángolt.
Bevallottam én téged szeretlek,
De viszonzatlan maradt szerelmem.

Tudtam én, hogy ez lesz a válaszod,
S ezért nem ölt meg a nagy fájdalom.
Túlléptem volna innentől már én,
De olyan volt, mintha most szeretnél.

S én szerettelek, akaratlan,
Szívemnek még nem parancsoltam.
Nem voltam még ura egészen,
Tüzes vágyaimnak eképen.

Mára elmúlt minden érzés,
Szívem se vérzik már többé.
Összeforrtak a sebek már,
S én csak barátként gondolok rád.