A születésem

Február 27.-én, mikor már sötétségbe burkolózott kicsin kis falum egy férfi tarot hazafelé. A csendet csak a hó ropogása törte meg, míg végigsétált a falun. Egyenletesen és határozottan lépkedett, akárcsak egy katona. A falu végén, a legkisebb ház kapuja előtt megállt. Ez a ház elütött a többitől: rideg falán még a legnagyobb sötétségben is észrevehetőek voltak a hüvelykujj nagyságú repedések, valamint ellentétben a falu összes házával itt a kémény nem eregetett füstfelhőket. Nem volt nehéz kitalálni, hogy e kicsiny ház lakóit nem vetette fel a gazdagság.
A katona kinyitotta a zúzmara borított kapukat, nagy levegőt vett, majd a fagyos széllel megtelt tüdővel a ház ajtajához lépet. A ház egyetlen ablakán gyenge gyertyafény áradt ki. Ez a kis fény is elég volt, hogy kivehetővé tegye a férfi formáját. Fiatal arcát a gond barázdái a hosszú nélkülözés során teljesen elöregítették. Szemeiből az elszántság tüze, mely oly szépen ragyogott ifjú korában, hogy a faluban mindenki megcsodálta, teljesen kiéget és már nem emlékeztetet a régi énjére. Ha nagyobb szél támadt bordái zörögve értek össze és a templom harang bimbamozására emlékeztetek. Ez a nélkülözéstől összeszakadt ember, az én apám volt.
Apám kinyitotta az ajtót és belépet a házba. Az ajtó melletti szoba, a konyha volt. A tűzhely előtt egy fiatal nő ült és amint meglátta apámat a mindig szomorú arcán megjelent egy halvány mosoly. Ez a mosoly hatására teljesen megváltozott a nő: ha eltűnni nem is, de egy pillanatra elhalványultak arcáról a barázdái, melyek még bánatosabban mutattak, mint apáméi.
A nő is nagyon vékony volt, de hasa különös formájú volt, csak közelről lehetet észrevenni, hogy terhes. Nem úgy nézett ki, mint a falu többi várandós felesége. Azok büszkén járták a falut és a templomban pedig még inkább kinyomták a hasukat. Ez a nő egyre tagbaszakadtabb, egyre szomorúbb volt minden egyes alkalommal, mikor születendő gyermeke sorsára gondolt. Szegényebbek voltak, mint a templom egere, már pár napja nem is ettek semmit, és mivel nem úgy nézett ki, hogy javulna a helyzetük, a gyerekre is az éhezők sorsa várt.

- Végre megjöttél, Feri! – mondta halkan és megölelte a férfit.
- Igen. – mondta búskomoran. – A pénzből, amit a favágásért kaptam kifizettem a tartozást, de még egy kenyérre való sem maradt belőle.
- Nem baj, én már megszoktam az éhezést. – próbált mosolyt csalni az arcára, de belül tudta, hogy étel nélkül már nem bírja sokáig.
- Ne mond ezt? Csak ezt ne! Hibáztatnod kellene, amiért ilyen rossz férj vagyok és miattam éhezünk. Mi értelme volt megszületnem? Hatalmas Isten, ölj meg! A gazdag, a boldog meghalhat, csak a szegény, a bánatos éljen? – ordította megtörten a férfi.
- Nyugodj meg, kérlek. Inkább éhezek, mint hogy elveszítselek. Nekem te vagy mindenem. – kérlelte a z asszony.
- Belefáradtam a nélkülözésbe, halnék inkább meg. Miért kell így bűnhődnöm? A gyerekre sem vár jobb sors, ő is éhen fog veszni. – patakokban folytak a könnye cseppek az arcáról mialatt ezt mondta.
- Majd jobbra fordul minden. – bíztatta az asszony.
- Igazad van Katám. Úgy látszik a sok munka elveszi az eszemet. – mondta a férj. – Lassan menjünk aludni.

Megmosakodtak, eloltották a lámpást és lefeküdtek aludni. Az asszony álmában látta, hogy a férje a falu határában, a vasúti síneken fekszik, elfehéredet testtel. Felriadt álmából és csukott szemmel próbálta bíztatni magát, hogy nem történt semmi és csak álmodta az egészet. Amikor kinyitotta a szemét látta, hogy a férje nem fekszik mellette. Gyorsan kiment a konyhába, hátha ott találja a hitvesét, de csak egy lapot talált, amin a szeretet férfi írását ismerte fel.

Drága Katim!
Mindennél jobban szeretlek! Ezért is nem bírtam tovább nézni azt, hogy szenvedsz. Kérlek, bocsáss meg nekem és neveld fel a gyermekünket. A túlvilágon fogok rád várni.

Feri

Amikor elolvasta az utolsó szavakat is, kopogtatásra lett figyelmes. Könny áztatott arccal nyitott ajtót. A doktor és a polgármester volt.

- Jó reggelt, asszonyom! – mondta a két férfi.
- Jó reggelt, uraim! Miben segíthetek? – kérdezte az asszony majd hellyel kínálta a vendégeket.
- Talán jobb, ha rögtön a tárgyra térünk. – mondta a polgármester.
- Tudja asszonyom korán reggel a Vadásziék gyerekéhez hívtak, szegényke tüdőgyulladást kapott. Nos, ahogy ott végeztem elindultam hazafelé. A hazavezető úton mentem, amikor hallom, hogy jön a vonat, de aztán nagy hangon elkezdet fékezni és egy puffanást is lehetet hallani. Amint odaértem az állomáshoz láttam, hogy valaki fekszik a síneken. – tartott egy pillanatnyi szünetet a doktor. – Közelebb mentem a sínekhez és láttam, hogy a maga férje az. Gyorsan odaszaladtam hozzá, de Kovács úr már nem volt az élők között. – mondta a tőle telhető legnagyobb tapintattal.

A csendet csak a nő zokogása törte meg.

- Fogadja őszinte részvétemet! – szólalt meg a polgármester.

Még egy darabig még maradtak az özveggyel, majd pár perc múlva felálltak a férfiak és a nő könnyeit törölgetve elindult utánuk az ajtó felé. Már búcsúztak volna, amikor a nő összeesett. Az orvos gyorsan odalépett hozzá, megnézte a pulzusát, majd a polgármestert elküldte egy labor vízért. Mikor visszatért a férfi, közölte vele, hogy megindult a szülés. Közel két óráig tartott a beavatkozás. Amint elvágta az orvos a köldökzsinórt és megmutatták a nőnek a gyermeket, kilehelte a lelkét. Utolsó emlékfoszlánya az egészségesen mosolygó gyermeke, én voltam.