Hazám

Zengtem én már szerelemről,
Énekeltem szeretetről.
Szólt a lantom barátságról,
De még egyszer sem a hazáról.

S haza, a legszebb szó tán ez,
Hozzád tartoznom, soha sem volt szégyen.
Itt élek benned, s te én bennem,
Ragyogjon fel drága fényed.

Szegény ember, kinek nincsen enni,
Szegényebb, kinek nincsen hova menni.
Mert haza nélkül tényleg elveszett,
Csak szélviharban lebeghet.

Én is szélviharban éltem rég,
Tizennégy évig játszott velem a szél.
Bolyongtam én oly sokáig,
Egészen a Lévay oskoláig.

Három éve megleltem hazámat,
S gazdagabb lettem egy nagycsaláddal.
Kaptam én még harminckét testvért,
Kikkel örömteli az együttélés.

Annyi mindent kaptam már,
Pót apát is, és anyát.
De leginkább azoknak örülök,
Kik életembe csempészik az örömöt.

S Lévay, e szó több mint boldogság,
Ez az én létezési formám.
Minden hétfőn boldog vagyok, hogy jöhetek,
S hétvégente szomorú, mert hazátlanul élhetek.

Én csak sajnálni tudom azt,
Ki nem érzi itt jól magát,
Ki nem ismeri fel honjában a hazát,
És más iskolában keres boldogulást.

Mert még ilyen hely sehol sincsen,
Hol ennyire figyeljenek a gyerekekre.
Meg van mindenre a lehetőség,
És kapsz hozzá segítő kézt.

Oly sok mindent adtál már hazám,
Enged, hogy viszonozzam hát.
Amíg élek, soha el nem feledlek,
S emlékedet a szívemben őrizem.