Communitas Fortissima

Minden ember, közösség életében vannak olyan események, amelyek beleégnek az emlékezetbe, és sehogy sem lehet őket kitörölni. Ilyen emlékek a születés, a konfirmálás, az érettségi, a házasság vagy a gyermekáldás. Az én életemben is vannak ehhez hasonló emlékek, de ezek közül nem mindegyik a szépségtől és a boldogságtól emlékezetes. Az egyik legemlékezetesebb 1919 augusztusához és az azt követő évhez köthető, amikor még nagyon fiatal voltam, szinte még kölyök.
Augusztus első napjaitól kezdve a szél mindig felénk fújta a fegyverek és a pusztítás hangját. Napról napra, sőt szinte óráról órára egyre jobban, egyre hangosabban lehetett hallani. Mint amikor vihar készülődik, és már dörög is az ég jelezve, hogy mindjárt itt van a zuhé. De ez a vihar most nem az esőt jelezte, az emberek nem is a terményt féltették, hanem maguk, illetve családjuk életét. Ugyanis ez a háború vihara volt. Minden nap katonák keltek át a falunkon, Szomorócon. Volt, aki élelmet, fegyvert, más magát, saját életét vitte a frontra. Sokan voltak, de napok teltével egyre inkább megfogyatkoztak. De nemcsak a létszámuk fogyott, hanem az életkoruk és a hangulatuk is csökkent, visszafelé pedig a tizede se jött, azok is mind megnyomorodva vagy féllábbal a sírban.
Apám, Papp Sándor szeretett mindig mindent tudni, ami a fronton történt. Ha néhanapján jött is katona a harcvonalról, ő volt az első, aki vízzel és hellyel kínálta. Abban reménykedett, hogy valami újat tudhat meg a hazatérő katonáktól. Bánatára azonban a katonák nem voltak túl beszédesek, és ha mégis hírrel szolgálhattak, nem sok öröm volt azokban.
Augusztus 11-én aztán még hangosabban, még közelebbinek hangzott a fegyverdörgés. Apám későn jött haza, és én nagyon féltem. Azt hittem, hogy eljött a végítélet, amit előző héten hirdetett az a bajszos pap bácsi, akitől mindig is féltem. Anyám biztatott, hogy ne féljek, mert nem lesz semmi baj, de valahogy nem tudott meggyőzni a könnyáztatta arca. Bebújtam az ágyba, és kértem, hogy meséljen nekem valamit. Ő a szokásosnál is készségesebb volt.
Másnap reggel örömmel nyugtáztam, hogy mégsem jött el a Jézuska ítélkezni, de elbizonytalanított, hogy a fegyverek hangja még mindig olyan közelről szólt. Az asszonyok a házuk kerítésénél álltak, és ha a front felé tartó katonát láttak, mind élelmet adtak nekik.Így telt el lassan a délelőtt, és a délután is nehezen indult el. Anyám a paphoz készült, hogy kecsketejet vigyen neki, és én vele tartottam. Örömmel mentem oda, mert a rettegett bácsi fiának, Lacinak olyan szép kutyája volt. Végigsétáltunk a falun, mert a paplak majdnem Szomoróc végében volt, majd bementünk a kapunk. Ott volt apám is, és éppen a lelkésszel beszélgetett.

- Áldás, békesség! – köszönt anyám.
- Isten hozta, Mária! – válaszolt mosolyogva a pap.

A felnőttek bementek a házba, én kint maradtam Bodrival, a kutyával. Lacika hamar kijött a házból, és önfeledten együtt szaladgáltunk, játszottunk a kutyával.
De egy pillanat alatt minden megváltozott. Hatalmas durranást lehetett hallani, és az egyik ház falát úgy döntötte be valami, mintha az csak kártyából lett volna.

- Jönnek a szerbek! – sikoltozták több helyről is.

Én csak csodálkoztam, hogy mitől ijedtek meg ennyire az emberek, és eltűnődtem, vajon kik azok a szerbek. Talán ördögök, hogy így félnek tőlük a felnőttek? Hirtelen apám rohant ki a házból, megragadott minket, és bevonszolt a házba. Az ablakból kukucskáltunk ki, hogy mi történik az utcákon. Sok-sok ember jött a határból: kezükben puska, fejükön fura sapka, és nagyobb volt a bajszuk, mint a tiszteletes úrnak. Ezek a furcsa férfiak egyenesen az utcán lévő emberek felé tartottak, miközben olyan durván lépkedtek, hogy még a föld is beleremegett. A vezetőjük egyszer csak a levegőbe lőtt, mire minden falubéli mozdulatlanná dermedt. A férfi mondott valamit, de az emberek nem értették. Ekkor apám fölállt, megcsókolta anyám homlokát, és elindult az ajtó felé. Azokhoz az idegen emberekhez tartott, akik ott álltak készenlétben az utcán, majd mondott nekik valamit, amit én, de a falu egyetlen lakója sem értett. Az idegenek vezetője hosszasan magyarázott apámnak, aki úgy bólogatott, mint egy szófogadó kiskutya. A szerbek rövidesen elmentek a falu másik végébe. Apám ezalatt bement a házba, és szólt a papnak, hogy harangozzon, mert tudatnia kell mindenkivel, amit neki mondtak a katonák. Az felállt, átment a templomba, annak is a tetejére, és elkezdte verni a harangot.
Nem kellett sokáig várni, mert az emberek többsége már így is templom elé tódult. Mikor mindenki összegyűlt és elhallgatott, apám a templom legmagasabb lépcsőjéről elkezdett beszélni.

- A szerbek azt mondták, hogy mától fogva az ő ellenőrzési területükhöz tartozunk, valamint hogy nem esik bántódásunk, ha nem lázadozunk - szónokolta apám. -De ezt én kötve hiszem – tette hozzá nem mellékesen, mire mindenki szótlanul hazament
-
Teltek-múltak a hetek, lassan hónapok lettek belőlük. A szerbek betartották az ígéretüket, és békében hagytak minket. Egyik vasárnap azonban, mikor a templomba tartottunk, akkor feltűnt, hogy minden szembejövő ember nagyon feszült. Ahogy a templomhoz értünk, megláttunk a bejárati kapun egy kitűzött papírt. Közelebb mentünk. A mellettünk baktató szomszéd néni hangosan olvasott.

- Rendelet! E terület lakói kötelesek mától házanként terményadóval szolgálni a szerb katonákat. Azokat, akik a rendeletet megszegik, 15 botütésben részesítjük – fejezte be az olvasást a néni.

Ettől a naptól kezdődött Szomoróc meghurcoltatása. Szinte mindennapos volt, hogy valakit elvertek, mert nem volt mindenkinek kellő mennyiségű gabonája. Szerencsére a családunknak több hektár földje volt a határban, így nekünk nem kellett félnünk a büntetéstől. Ám Rövidesen, 2 hónap elteltével újabb rendeletet hoztak, ami szerint minden lakosnak jószágai felét oda kellett adnia a szerb katonáknak. Ebből aztán még több verés született, ugyanis a megszállók azt feltételezték, hogy rejtegetjük előlük az állatokat. A beköszöntő 1920-as év még több katonát és még több büntetést hozott magával. Apámnak és a falu nagyobb gazdáinak oda kellett adniuk földjük egy részét, és a terményadót is megnövelték. Így már mi is szűkösen éltünk. A szerbek iránt ekkorra általános gyűlölet alakult ki. Több hónap után aztán már egyre többet lehetett hallani a háború végéről és arról, hogy az antant győzni fog. Június közepére ért hozzánk a hír, hogy a távoli Párizsban megkötötték a békét, aminek következtében Magyarországtól rengeteg területet csatoltak el. Szomorócot is.
Egész nap szólt a harang. Mindenki fekete ruhát vett fel, mi is. Az idősebb emberek és azok, akiknek rokonaik voltak Kercán vagy az ország más területén, nagyon elkeseredtek. Hiszen míg az előző nap még olyan közel volt a szomszéd falu, másnapra mintha többországnyi terület választotta volna el őket távoli rokonaiktól. És még csak ezután jött a java! Pár héttel később ugyanis visszatértek a szerbek, és szörnyen összeverték azokat, akik még akkor is feketében voltak. Sokan azonban a verés ellenére is feketében maradtak, ezért a szerbek mindenkit összehívtak a templom elé. Kénytelenek voltunk mi is odamenni. Hallottam, amint azt mondták, hogy amiért még mindig sokan gyászolnak, elviszik a templom harangját. A lelkész tiltakozott, és nem akarta őket beengedni a templomba. A katonák mit sem törődve vele félrelökték, majd úgy megverték, hogy néznem is fájt. A harangot így is elvitték.
Apámnak ez volt az utolsó csepp a pohárban. Elment Kercára, és elhozta magával Rankay József hadnagyot, aki a tőlünk három kilométerre lévő magyarországi határőrséget vezette. A környéken csak nekik voltak fegyvereik. Még aznap este elhívott hozzánk néhány férfit a faluból, olyan tízen lehettek. Én a szobámból hallgatóztam, mit is beszélnek a felnőttek. Nem sokat értettem belőle, mert fáradt is voltam, és halkan is beszéltek, de valami olyasmiről volt szó, hogy ez nem maradhat így, és hogy az a katonaember hoz segítséget magával. Napok teltével aztán egyre több idegen fordult meg nálunk, vagy apám ment el estéként, és csak másnapra került haza. De semmi más nem történt. Reménykedtem hát, hogy amit azon az emlékezetes estén hallottam, az csak valamiféle játék lehetett. Az is biztatott, hogy július végéhez közeledve egyre kevesebb lett a látogatónk. De reményeim július 31-én szertefoszlottak.
Már az ágyban feküdtem, és a lámpákat is rég eloltottuk, de nem tudtam megnyugodni. Még ma sem tudom, hogy miért. Olyan 11 óra lehetett, amikor puskadörrenések hallatszottak. Azonnal kiugrottam az ágyból, és a konyha ablakához szaladtam. Azonban volt valaki a házban, aki nálam is gyorsabban reagált. Ez az apám volt. Már vette is a cipőjét, mikorra odaértem hozzá.

- Mit csinálsz itt? Menjél aludni! – förmedt rám, majd mikor látta, hogy nem ér el vele semmit, megpuszilta a homlokomat. – Vigyázz anyádra!

Kisietett az ajtón, és én elkezdtem sírni, sőt nem is sírni, inkább zokogni. Olyan sűrűn hullottak a könnycseppek, mintha zápor hullott volna a szemeim felhőiből. Anyám felébredt, odaült mellém, majd lassan álomba ringatott.
Nagy zajra ébredtem, Sokan és hangosan beszéltek a konyhában. Kimentem a szobámból, és a szememet dörzsölve figyeltem, hogy mi történik. Sokan voltak a konyhában, de az udvaron még többen álltak. Nevettek. Teljesen el voltam képedve, hogy vajon minek örülhetnek ennyire. A tömegben észrevettem apámat, aki felemelt és megölelt. Röviden elmesélte, hogyan kergették el a katonákat, hogy azok még a fegyvereiket is ott hagyták. Még ebédkor is sokan voltak nálunk, de 4 órára lassan mindenki elment, csak a „lázadók” maradtak estig. Rég láttam már olyan boldognak az embereket, mint azon a napon. De ahogy ennek a napnak is, úgy az örömnek is véget kellett érnie. Már sötétedett, amikor apámmal az utolsó harcostársait kísértük ki. Közel félórát beszélgettek, és már köszöntek volna el egymástól, amikor a falu határából lövéseket lehetett hallani. Fáklyákkal, fegyverekkel és rengeteg társsal tértek vissza a szerbek. Apámék megijedtek, és engem beküldtek anyámért. Mikor visszatértem, már a maradék vendégek fele is eltűnt. Apám megcsókolta anyámat, majd ezt mondta:

- Most elmegyek, hogy titeket ne büntessenek meg. Pár nap múlva visszajövök értetek, és elmegyünk innen.

De nem így történt. Hamarosan elfogták és börtönbe zárták társaival együtt, minket pedig kifosztottak mindenünkből. Több évig börtönökben ült, és a halálos ítélettől is csak a máig híres beszéde mentette meg, amelyben – mint társaitól később megtudtam – a következőket mondta:

- „Nem haragszom én a szerbekre, a horvátokra vagy a szlovénokra, de ahogy a bíró úr sem tehet arról, hogy minek született, én sem tehetek róla, hogy magyar vagyok.”

Habár évekig nélkülözve éltünk, nem haragudtam ezért apámra, sőt büszke voltam, hogy én annak a Papp Sándornak vagyok a gyereke, aki bátor társaival azért küzdött, hogy újra Magyarországé lehessen kicsi kis községünk, amely ezzel a következő generációtól kiérdemelte a Communitas Fortissimát, a Legbátrabb Község címet.