Az őszi erdőben

Hideg szél fúj az arcomba,
Az erdőt járom magamban.
Egyedül bolyongok itt az avarban,
Nincs kivel az érzéseimet megosszam.

Magányomban az erdőt felkerestem,
Hogy őszi ruhájában megleshessem.
Hisz ősz végén csendbe burkolózik már,
Miként a szívem is, ha téged nem lát.

A bokrok között egy állat se moccan,
A zajt a lábam alatt ropogó levél okozta.
Az egykor zöld fűvel borított földet ma,
Beborította szőnyegként leveleivel a fa.

Csupasz bokrok között meg-megjelensz,
Ábrándként élsz az emlékeimben.
Lelked ebben az órában is kísért,
Már nem csak az álmaimban nem hagysz többé.

Szívemnek királynője légy most velem,
Szellemkezeid fonódjanak össze az enyéimmel.
Vigyázz, álmaimat ne zavarja senki,
Mert nélküled csupasz fa leszek megint.

A fa utolsó levelétől is lassan elválik,
De szerelméhez a végsőkig ragaszkodik.
Már csak egy szellő és örökre elválnak.
Mert nem tetszett szerelmük természet anyának.

Nagy szél támad, s leszakad a levél,
S a fa szívéből is kiszakad a remény.
Mert valahányszor elveszti levelét a fa,
Annyiszor belerokkan a fájdalomba.

Magányosan él a fa, akárcsak én,
Habár tudja, hogy az elválás nem tart öröké.
Ugyan ősszel egymástól elszakadna,
De tavasszal újra egymásra találnak.