Egyszer élt egy bárány a magas hegyek közt. Arra járt egy oroszlán és a fűbe simulva figyelte a bárányt. Egyre jobban tetszett neki a másik állat. Már annyira megkedvelte, hogy tudta nem lenne képes tovább élni nélküle. Az oroszlán megpróbált közelíteni a bárányhoz, közben figyelt, hogy azt el ne kergesse. A bárány is észrevette a fűben fekvő ragadozót, ahogy figyelte neki is egyre inkább megtetszett. Mind a két élőlény közeledett a másikhoz. Habár az oroszlánnak mást parancsolt a természete, nem bántotta a szerelmét. Odabújtak egymáshoz és megcsókolták egymást, már amennyire ez lehetséges két ilyen állat közt. Ettől a perctől fogva mindig együtt voltak. Szaladgáltak a fák között, a mezőkön és folyó mentén. Mikor az oroszlán már nagyon éhes volt elment vadászni, nem akarta szerelmét bántani. Vadászni akkor ment, mikor már a bárány aludt és mindig sietett vissza. Volt, hogy a bárányt megtámadták farkasok, de az oroszlán pont időben ért oda és megmentette kedvesét. Habár gyermekük nem lehetett, mindig boldogan éltek. Több éven keresztül éltek így. Egy reggelen, mikor felébred az oroszlán látta, hogy a barlangjuk tiszta vér. Körülnézett és látta, hogy szerelme vérbe fagyva fekszik és karomnyomok vannak az oldalán. Az ő karmainak a nyoma. Hatalmasat ordított fájdalmában és könnyek csordultak le az arcán. Szájába vette szerelme tetemét és elindult a legmagasabb hegyre, közben sűrűn pötyögtek a könnyei. Felért a hegyre és körülnézett. Az egész mezőt lehetett látni, majd lenézett. Lent óriási szakadék volt. Kicsit hátrébb ment. – Követlek oda, ahova miattam kerültél és már ma este veled leszek. Bocsáss meg. Szeretlek. – mondta a bárány holttestének. Nagy levegőt vett, átkarolta szerelmét és levetette magát a hegyről. A hegy alján lévő kövek betörték a fejét, habár esés közben szörnyet halt. Másnap emberek mentek fel a hegyhez és látták, hogy ért véget a szerelmesek élete.
Vége
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése