Itt vagy velem szemben,
De mégis oly messze.
Látszólag semmiség köztünk a táv, s mégis
Áthidalhatatlan, ez a valóság.
Hiába nyúlnék kezed után, ha
Kezem csak visszautasítást talál.
Hiába közelednék én hozzád,
Ha te ijedten menekülnél tovább,
Mint ki álmait rémítő szörnyet lát.
Hiába dobog érted e szív,
S szórná rád legszebb harmatjait.
Ha ez neked túl kicsiny kis kincs,
Hiába dobog érted a giccs.
Hiába álmodok minden éjjel veled,
Ha csak fájdalmas ábránd lesz.
Mikor megvirrad a reggel,
S átkozottá válik minden egyes éj,
S elviselhetetlenné minden ébredés.
Hiába minden érzelem,
Ha viszonzásra nem érdemes.
Ha igazán szeretlek, ezt elfogadom,
S mivel szeretlek, nem nyavalygok.
2010. október 31., vasárnap
Vallomás
Elképesztő, hogy mekkora mértékben változtattad meg az életem. Tagadhatatlanul, és kitörölhetetlenül beleégtél a lelkembe. Mielőtt még igazán, teljes mértékben el nem raboltad a szívemet különös, és szánalmas személyiség voltam.
Őszintén szólva kicsit nagyképűnek és őrültnek látom az akkori énemet. Rengeteg lánynak csaptam a szelet, de mikorra komolyabbra fordult volna a dolog, én felébredtem. Felébredtem és rájöttem, hogy nekem nem is kell az a lány és ejtettem. Még akkor is ha tudtam, hogy fájdalmat okozok azoknak a lányoknak. Úgy gondoltam, hogyha összejöttem volna velük, még jobban megbántottam volna őket. Így utólag rájöttem, hogy nem csak ez zavart, volt valami más is. Nem akartam kínozni magam ezekkel, a bugyuta kislányokkal.
Most már azt is tudom, hogy volt még egy oka is. Ez az ok nem más, mint hogy más iránt éreztem olthatatlan szerelmet. Ez a lány rabul ejtett a gyönyörű göndör hajával. Azzal a hajjal melybe, ha belekapott a szél, és az illatát az arcomba fújta, elkábultan bámultam ki a rózsaszín világba. Volt más is, amivel levett a lábamról, ezek a gyémántként ragyogó szemei voltak. Mikor megforgatta kis csillagokként ragyogó szemeit, nem lett volna olyan dolog, amit ne tettem volna meg neki. Hangjának dallamossága olyan, mint a pacsirta dala, mellyet ha meghallok, minden búmat elfeledem, és angyali szárnyakon repdesek.
S fokozhatnám tovább is e lány szépségét, de nincs olyan szó, mivel igazán kifejezhetném, s annyi hely se, hova kifejthetném. A legfontosabb dolog, hogy az én szívem úgy dobogott, aminként a nevedet szótagolom. Az ütem három gyönyörű részből állt: az első az volt, hogy DO-, s úgy folytatódott –ROTY-TYÁM.
Habár nem volt dolog, mit nálad jobban szerettem, de érted, mint a legszebb almáért nyúlni, nem mertem. Attól tartottam, de nagyon, hogy ha az érzéseimet bevallom, tőlem egy életre eltaszítom.
Úgy vallottam, hogy 3 dolog van, mit egy fiú érezhet egy lány iránt, s ezek: a barátság, a szerelem, és a feltétel nélkül való imádás.
A barátság, úgy gondoltam az, mikor két ember támasz egymásnak, bajban, bánatban nyújtanak a másiknak biztos vállat. A szerelmet úgy fogalmaztam meg, miként, a fát és a levelet. Egyszer egyesültek, s utána válhatatlanok, mint ahogy mondták: Ha elhal a fa egy perccel éli túl csak a virága. S való igaz, ha az egyik elpusztul, oda a másik, hiszen elveszti azt, akiért érdemes élni.
A harmadik dolog, mi szerintem a legszebb, és ez az amit irántad érzek. A feltétel nélkül való imádás mi lehetne más, mint hogy a másikért bármit odaadnál. Odaadnád, eladnád bármidet, csak a másikat azzal boldogabbá tedd.
Én nem tudtam soha, hogy te mit is érzel irántam, ezért próbáltam megmaradni annak, aminek szerintem kívántad. Barát voltam, habár többet akartam, de hogy ne veszítselek el, nyugton maradtam.
Most viszont nem tudom, hogy mit tegyek, mert szívemben felgyülemlett az érzelem. Ha bármikor meglátlak ellenállhatatlan a vágy, s szívemben is egyre hangosabb a dobogás. Nem tudom, hogy mi tévő legyek, de most már szeretném tudni, hogy te mit is érzel. S ha azt érzed, amit én, hát szeress, de ha nem, ne félj, én nem erőltetem többé.
Őszintén szólva kicsit nagyképűnek és őrültnek látom az akkori énemet. Rengeteg lánynak csaptam a szelet, de mikorra komolyabbra fordult volna a dolog, én felébredtem. Felébredtem és rájöttem, hogy nekem nem is kell az a lány és ejtettem. Még akkor is ha tudtam, hogy fájdalmat okozok azoknak a lányoknak. Úgy gondoltam, hogyha összejöttem volna velük, még jobban megbántottam volna őket. Így utólag rájöttem, hogy nem csak ez zavart, volt valami más is. Nem akartam kínozni magam ezekkel, a bugyuta kislányokkal.
Most már azt is tudom, hogy volt még egy oka is. Ez az ok nem más, mint hogy más iránt éreztem olthatatlan szerelmet. Ez a lány rabul ejtett a gyönyörű göndör hajával. Azzal a hajjal melybe, ha belekapott a szél, és az illatát az arcomba fújta, elkábultan bámultam ki a rózsaszín világba. Volt más is, amivel levett a lábamról, ezek a gyémántként ragyogó szemei voltak. Mikor megforgatta kis csillagokként ragyogó szemeit, nem lett volna olyan dolog, amit ne tettem volna meg neki. Hangjának dallamossága olyan, mint a pacsirta dala, mellyet ha meghallok, minden búmat elfeledem, és angyali szárnyakon repdesek.
S fokozhatnám tovább is e lány szépségét, de nincs olyan szó, mivel igazán kifejezhetném, s annyi hely se, hova kifejthetném. A legfontosabb dolog, hogy az én szívem úgy dobogott, aminként a nevedet szótagolom. Az ütem három gyönyörű részből állt: az első az volt, hogy DO-, s úgy folytatódott –ROTY-TYÁM.
Habár nem volt dolog, mit nálad jobban szerettem, de érted, mint a legszebb almáért nyúlni, nem mertem. Attól tartottam, de nagyon, hogy ha az érzéseimet bevallom, tőlem egy életre eltaszítom.
Úgy vallottam, hogy 3 dolog van, mit egy fiú érezhet egy lány iránt, s ezek: a barátság, a szerelem, és a feltétel nélkül való imádás.
A barátság, úgy gondoltam az, mikor két ember támasz egymásnak, bajban, bánatban nyújtanak a másiknak biztos vállat. A szerelmet úgy fogalmaztam meg, miként, a fát és a levelet. Egyszer egyesültek, s utána válhatatlanok, mint ahogy mondták: Ha elhal a fa egy perccel éli túl csak a virága. S való igaz, ha az egyik elpusztul, oda a másik, hiszen elveszti azt, akiért érdemes élni.
A harmadik dolog, mi szerintem a legszebb, és ez az amit irántad érzek. A feltétel nélkül való imádás mi lehetne más, mint hogy a másikért bármit odaadnál. Odaadnád, eladnád bármidet, csak a másikat azzal boldogabbá tedd.
Én nem tudtam soha, hogy te mit is érzel irántam, ezért próbáltam megmaradni annak, aminek szerintem kívántad. Barát voltam, habár többet akartam, de hogy ne veszítselek el, nyugton maradtam.
Most viszont nem tudom, hogy mit tegyek, mert szívemben felgyülemlett az érzelem. Ha bármikor meglátlak ellenállhatatlan a vágy, s szívemben is egyre hangosabb a dobogás. Nem tudom, hogy mi tévő legyek, de most már szeretném tudni, hogy te mit is érzel. S ha azt érzed, amit én, hát szeress, de ha nem, ne félj, én nem erőltetem többé.
Halálom
Éltem nagy értelme Ő volt. Az első perctől kezdve mindennél jobban szerettem. Odaadtam neki mindent, s ez alatt magamat is beleértve. Lényegtelen volt, hogy én mennyire akartam-e Azt csinálni, de tudtam, ha nem adom magam neki, elveszítem. Bármennyire is fájt, bármennyire is durva volt, hagytam magam. Hagytam, hogy élje ki magát rajtam. Annyira fájt, ahogy magáévá tett, de én engedtem. Sőt, mint a filmekben nyögdécseltem is neki, mint egy kis kéjenc. Aztán mikor kiélte a vágyait abbahagyta, s velem nem is foglalkozott. Csak most értettem meg igazán, hogy csak játszani kellettem, most mikor már mindennek vége lett. Mert igen, mindennek vége lett.
Miután abbahagyta gyorsan felöltözött és rám is parancsolt, hogy én is tegyek úgy. A könnyek két kis patakként folytak a szemeimből, hogy a szám vízgyűjtőjében összeérjenek. Szipogva felöltöztem. Gondolkoztam, hogy abbahagyom a sírást, de nem, hagy tudja meg mennyire fájt is nekem. De nem látszott rajta a szánalom apró jele se. Ez, nagyon dühítet.
Megvárta, míg felöltözöm és együtt indultunk a konyha felé. Felvette a cipőjét és nagy komoran a szemembe nézet.
- El kell, hogy mondjak valamit, de nem fogsz neki örülni. – mondta és most éreztem először kicsit másnak a hangját, olyan félősnek. – Kati, én többet nem jövök el hozzád. Elmegyek innen és nem jövök vissza. Ez a mai kis szórakozásunk volt az én búcsúm.
Szóhoz sem jutottam, idáig mindig azt mondta, hogy elvesz és lesz sok gyerekünk, és most elmenne. Elmenne, és soha nem jönne vissza. Hangosan felzokogtam, majd összeestem.
Arra eszméltem, hogy Ő szólítgat. Reménykedtem, hogy ez csak egy rossz álom volt. De nem, én ugyanúgy a földön feküdtem, és ő ugyanúgy fel volt öltözve. Felém hajolt és valami olyat mondott, hogy ne legyek bánatos, mert úgyis lesz más.
Bármit mondhatott volna, csak ezt az egyet nem. Tudhatná, hogy mindennél jobban szeretem.
Újra felzokogtam, de ez már nem a fájdalom okozta sírás volt, ez a düh és a gyűlölet okozta könnyzápor volt.
Újra fölém hajolt és én észrevettem a földön fekvő lapátot. Biztos akkor ütöttem le, amikor összeestem. De ez most lényegtelen volt.
Gyorsan a lapát után kaptam, és ahogy csak bírtam a fejére ütöttem. Ettől teljesen összezavarodott. Attól pedig még inkább, hogy mosolyogva és az örömtől csillogó szemmel újra ráütöttem.
Egyszerűen gyűlöltem, amiért el akar hagyni. Csakis a gyűlöletet éreztem. Megalázott, kiélte magát rajtam, csak játszadozott velem. És én csak ütöttem, és én csak ütöttem…
A kezével védte volna magát, de egy ütéssel azt is eltörtem. Már a földön feküdt és én diadalittasan ütöttem. Na most, hagyj el gondoltam magamban.
Valami az arcomhoz csapódott, de nem foglalkoztam vele, csak ütöttem. Ismét hozzám csapódott valami, valami nedves. Most abbahagytam, és a kezemet végighúztam az arcomon, majd ránéztem a kezemre, csupa vér volt.
Kinyitottam a szemem és elképedve láttam, hogy az egész szoba vérben úszik. Ránéztem a szerelmemre, a fejéből ömlött a vér.
Úr Isten, megöltem. Gyorsan odaugrottam mellé és a pulzusát számoltam volna, de nem volt mit. Majd a mellkasára hajoltam, de a szíve nem vert. Kétségbeesetten szólítgattam, talán csak viccelődik velem, de nem. Mozdulatlanul feküdt a földön és tudtam, hogy vége. Az előbb még gyűlöltem, de már nagyon bántam. Bárcsak visszatudnám csinálni, de erre senki sem képes.
Ott térdeltem előtte és zokogtam, mint még soha. Egy özvegy, egy gyászoló jegyesnek sem fájt annyira a vesztesége, mint nekem. Ha most búcsúzna el tőlem, ha felállna és újraverne a szíve, örömmel engedném el.
De meghalt, úgy gondoltam, hogy ha bárki is bántaná én biztos, megölném azt. De én öltem meg, de én bántottam. És rádöbbentem, hogy igen, ezt kell tennem, nem érdem az életet.
A tolvajnak, ki azért öl, hogy ne haljon éhen a családja, meg lehet bocsátani. A katonának, ki a hazájáért öl, meg lehet bocsátani, de nekem nem. Én nem éheztem, én nem a hazát védtem. Én csak önző voltam, igaz a mondás: ha szeretsz valakit, enged elmenni. Én szerettem, még most is szeretem, de mégse engedtem el.
Elindultam a pincébe a kötélért, majd gyorsan visszamentem a konyhába. A madzagot a régi csillárhoz erősítettem. Tudtam, hogy nem fog leszakadni, ha ránehézkedem. Odatettem a kis széket és a kötelet a nyakamhoz erősítettem.
Még egyszer ránéztem. Eszembe jutott, hogyan ismertem meg, hogy milyen szenvedélyesen csókolt és, hogy milyen boldog voltam vele.
Most újra fellángolt bennem a gyűlölet, miért akart itt hagyni. Maradt volna velem, lehetet volna sok gyerekünk de ő csak menni akart. Hát most menjen, most már mehet, ahova akar! Biztosan ezt nevezik a gyűlölve szeretni érzésnek. Mert szeretem, ezt le nem tagadhatom még most is vonz, pedig már halott.
De nem csak őt gyűlöltem, hanem magamat is. Gyűlölt őt, mert el akart hagyni és gyűlöltem magam, mert bedőltem neki. Azt hittem szeret, de nem csak játszadozott velem.
Hirtelen megkönnyebbültem, elmúlt a gyűlölet, elmúlt a bánat. Biztosan már jön értem a halál, hiszen az add majd feloldozást. Hát csak gyere, nem is kell más, Amíg éltem csak szórakoztak velem, nagy szomorúság, hogy a halálomon is csak nevetni fognak. De nem bánom, miért éljen az, kinek az élet csak szenvedés. Készülj hát Halál, nem váratlak tovább, gondoltam és lábam alól a kis széket kirúgtam.
- De jaj, ez nagyon fáj. Levegőt, levegőt. Ez fájdalmas halál.
Ezek voltak Kovács Katalin utolsó szavai. Annak a lánynak a szavai, akinek életében nem sok öröm jutott, és aki életét is olyanra áldozta, aki soha nem is szerette.
Miután abbahagyta gyorsan felöltözött és rám is parancsolt, hogy én is tegyek úgy. A könnyek két kis patakként folytak a szemeimből, hogy a szám vízgyűjtőjében összeérjenek. Szipogva felöltöztem. Gondolkoztam, hogy abbahagyom a sírást, de nem, hagy tudja meg mennyire fájt is nekem. De nem látszott rajta a szánalom apró jele se. Ez, nagyon dühítet.
Megvárta, míg felöltözöm és együtt indultunk a konyha felé. Felvette a cipőjét és nagy komoran a szemembe nézet.
- El kell, hogy mondjak valamit, de nem fogsz neki örülni. – mondta és most éreztem először kicsit másnak a hangját, olyan félősnek. – Kati, én többet nem jövök el hozzád. Elmegyek innen és nem jövök vissza. Ez a mai kis szórakozásunk volt az én búcsúm.
Szóhoz sem jutottam, idáig mindig azt mondta, hogy elvesz és lesz sok gyerekünk, és most elmenne. Elmenne, és soha nem jönne vissza. Hangosan felzokogtam, majd összeestem.
Arra eszméltem, hogy Ő szólítgat. Reménykedtem, hogy ez csak egy rossz álom volt. De nem, én ugyanúgy a földön feküdtem, és ő ugyanúgy fel volt öltözve. Felém hajolt és valami olyat mondott, hogy ne legyek bánatos, mert úgyis lesz más.
Bármit mondhatott volna, csak ezt az egyet nem. Tudhatná, hogy mindennél jobban szeretem.
Újra felzokogtam, de ez már nem a fájdalom okozta sírás volt, ez a düh és a gyűlölet okozta könnyzápor volt.
Újra fölém hajolt és én észrevettem a földön fekvő lapátot. Biztos akkor ütöttem le, amikor összeestem. De ez most lényegtelen volt.
Gyorsan a lapát után kaptam, és ahogy csak bírtam a fejére ütöttem. Ettől teljesen összezavarodott. Attól pedig még inkább, hogy mosolyogva és az örömtől csillogó szemmel újra ráütöttem.
Egyszerűen gyűlöltem, amiért el akar hagyni. Csakis a gyűlöletet éreztem. Megalázott, kiélte magát rajtam, csak játszadozott velem. És én csak ütöttem, és én csak ütöttem…
A kezével védte volna magát, de egy ütéssel azt is eltörtem. Már a földön feküdt és én diadalittasan ütöttem. Na most, hagyj el gondoltam magamban.
Valami az arcomhoz csapódott, de nem foglalkoztam vele, csak ütöttem. Ismét hozzám csapódott valami, valami nedves. Most abbahagytam, és a kezemet végighúztam az arcomon, majd ránéztem a kezemre, csupa vér volt.
Kinyitottam a szemem és elképedve láttam, hogy az egész szoba vérben úszik. Ránéztem a szerelmemre, a fejéből ömlött a vér.
Úr Isten, megöltem. Gyorsan odaugrottam mellé és a pulzusát számoltam volna, de nem volt mit. Majd a mellkasára hajoltam, de a szíve nem vert. Kétségbeesetten szólítgattam, talán csak viccelődik velem, de nem. Mozdulatlanul feküdt a földön és tudtam, hogy vége. Az előbb még gyűlöltem, de már nagyon bántam. Bárcsak visszatudnám csinálni, de erre senki sem képes.
Ott térdeltem előtte és zokogtam, mint még soha. Egy özvegy, egy gyászoló jegyesnek sem fájt annyira a vesztesége, mint nekem. Ha most búcsúzna el tőlem, ha felállna és újraverne a szíve, örömmel engedném el.
De meghalt, úgy gondoltam, hogy ha bárki is bántaná én biztos, megölném azt. De én öltem meg, de én bántottam. És rádöbbentem, hogy igen, ezt kell tennem, nem érdem az életet.
A tolvajnak, ki azért öl, hogy ne haljon éhen a családja, meg lehet bocsátani. A katonának, ki a hazájáért öl, meg lehet bocsátani, de nekem nem. Én nem éheztem, én nem a hazát védtem. Én csak önző voltam, igaz a mondás: ha szeretsz valakit, enged elmenni. Én szerettem, még most is szeretem, de mégse engedtem el.
Elindultam a pincébe a kötélért, majd gyorsan visszamentem a konyhába. A madzagot a régi csillárhoz erősítettem. Tudtam, hogy nem fog leszakadni, ha ránehézkedem. Odatettem a kis széket és a kötelet a nyakamhoz erősítettem.
Még egyszer ránéztem. Eszembe jutott, hogyan ismertem meg, hogy milyen szenvedélyesen csókolt és, hogy milyen boldog voltam vele.
Most újra fellángolt bennem a gyűlölet, miért akart itt hagyni. Maradt volna velem, lehetet volna sok gyerekünk de ő csak menni akart. Hát most menjen, most már mehet, ahova akar! Biztosan ezt nevezik a gyűlölve szeretni érzésnek. Mert szeretem, ezt le nem tagadhatom még most is vonz, pedig már halott.
De nem csak őt gyűlöltem, hanem magamat is. Gyűlölt őt, mert el akart hagyni és gyűlöltem magam, mert bedőltem neki. Azt hittem szeret, de nem csak játszadozott velem.
Hirtelen megkönnyebbültem, elmúlt a gyűlölet, elmúlt a bánat. Biztosan már jön értem a halál, hiszen az add majd feloldozást. Hát csak gyere, nem is kell más, Amíg éltem csak szórakoztak velem, nagy szomorúság, hogy a halálomon is csak nevetni fognak. De nem bánom, miért éljen az, kinek az élet csak szenvedés. Készülj hát Halál, nem váratlak tovább, gondoltam és lábam alól a kis széket kirúgtam.
- De jaj, ez nagyon fáj. Levegőt, levegőt. Ez fájdalmas halál.
Ezek voltak Kovács Katalin utolsó szavai. Annak a lánynak a szavai, akinek életében nem sok öröm jutott, és aki életét is olyanra áldozta, aki soha nem is szerette.
A hóvirág és a Nap (átjavítva)
Élt egy hóvirág a Fagyos Földön. Ezt a virágot körülvette a bánat és a szomorúság. A bánat és a szomorúság elkezdte emészteni a hóvirágot, és a virág kezdte elfelejteni egykori szépségét, valamint boldogságát. A boldogságot, mely megszépítette és beragyogta az életét. Valamint a szépségét, melyet mindenki csodált. A szomorúságtól elkezdte hullatni a szirmait. Minden egyes nap elejtette egy-egy szirmát. Lassan már csak egyetlen szirma maradt, s az is elkezdett remegni. Mikor szinte már semmi esélyt nem lehetet látni, különös dolog történt.
Egy kis vörös folt vált láthatóvá az égbolton. Ez a folt egyre nagyobb formát öltött és hasonlóvá vált egy nagy narancshoz. A nagy narancs egyre erősebb lett és a hóvirág minden órával melegebbnek érezte a levegőt. A virág elengedte a haldokló szirmát, de nem szomorkodott miatta.
Amint lehullott az utolsó beteg szirma hírtelen átjárta egy különös bizsergés. Ez a bizsergés a gyökerénél kezdődött és egészen a szirmok üres helyéig tartott. Miután ez az érzés elmúlt teljesen másképp érezte magát a virág. A levelei felé nézett és észrevette, hogy visszanőtt az egyik szirma. Ez az új szirom szebb volt, mint a régiek közül bármelyik. S úgy ragyogott a fény alatt, mint egy gyémánt. Tudta, hogy ez a változás annak a nagy narancsnak köszönheti, amely nemrég jelent meg az égen.
- Köszönöm, hogy meggyógyítottál! Bocsáss meg, de te ki vagy? Még sohasem láttam hozzád foghatót. – mondta a virág.
- Én a Nap vagyok, kicsiny kis virág. – válaszolt a nagy narancs.
- Ha te nem jelensz meg biztos, elemésztett volna a bánat és a fájdalom. Már az utolsó szirmaimat is elhullajtottam. – folytatta a virág.
- Hiszen én mindig itt voltam. Lehet, hogy nem vettél észre, de az idők kezdete óta itt ragyogom, és minden napra megújulok. – magyarázta a Nap.
- Lehet. Ha belegondolok, van egy foszlányi emlékem valami vörös gömbről. De ez már nagyon rég volt és sok rossz dolog történt velem. Elvesztettem a barátaimat és a családomat. Azóta érzem ezt a szomorúságot, ami teljesen átjárta a testem. – mesélte a virág.
- Ételek téged, te kicsi kis virág. Most viszont el kell mennem, de holnap reggel visszatérek. – ígérte a Nap.
- Kérlek, maradj még velem, még egy kicsit. Félek, hogy többet nem látlak. Veled nagyon jól érzem magam, és minden bút elfeledek. – szomorkodott a növény.
- Megígérem, hogy holnap újra találkozunk. – fogadkozott az égitest.
Elment a Nap és a hóvirág egyedül maradt, de nem volt szomorú, mert végig a nagy narancsra gondolt.
Másnap reggel a virág arra ébred, hogy mindent beragyog a fényesség. Kinyitotta a szemét és látta, hogy újra eljött hozzá a Nap. Ismét érezte a bizsergést és rátekintett a szirmai helyére és észrevette, hogy egy újabb jelent meg.
- Hát újra eljöttél hozzám? – kérdezte a virág boldogan.
- Itt vagyok, ahogy megígértem. – mondta lelkesen a Nap. - Látom nőtt egy új szirmod. Nagyon szépek, mint ahogy a virág is az, amelyik viseli azokat.
- Nagyon kedves vagy, hogy ezt mondod. Ezeket, az új szirmokat csakis neked köszönhetem. – hálálkodott a hóvirág.
- Ha csak az kell hozzá, hogy újra boldog és szép legyél, én örökre vissza-visszatérek hozzád minden reggel. – fogadkozott a „narancs”.
- Akkor viszont én leszek a legboldogabb az egész világon. – válaszolt a növény.
A Nap pedig minden egyes nap visszatért a virághoz. Teltek a napok és a hóvirág minden nap újabb szirmot növesztett. Rövid időn belül a virág visszaszerezte az összes szirmát és úgy tündökölt a napfényben. Azonban a Nap nem hagyta magára ezután sem a szépséges növényt és mindig visszatért hozzá korán reggel. A napok múlásával egyre jobban megszerette ezt a virágot és már akkor boldog volt, ha újra láthatta. A hóvirág is kedvelte a Napot, akit csak Narancsnak hívott és élvezte ő is nagyon, ha együtt lehetett az ő narancsával. Egy héttel azután, hogy visszanőttek a szirmok, különös reggelre ébredt a virág. Ameddig a szem ellátott telis-tele volt a mező szebbnél szebb virágokkal. A szép virágok közepén állt a hóvirág, aki a legszebb volt mindegyik közül.
- Honnét került ide ez a sok virág? – kérdezte a virág.
- Ezek a te boldogságod miatt keltek ki. – magyarázta a Nap.
- Ezt is neked köszönhetem. Tőled ragyognak a szirmaim és én magam is szebbnek érzem magam. Ugye nem hagysz el? Nem akarlak elveszíteni. – mondta a virág.
- Nem is fogsz. Ezt. megígérhetem – fogadta a Narancs.
Így is történt, a Nap soha többet nem hagyta magára a virágot, és együtt töltötték minden percüket. A világ végéig boldogok voltak egymás társaságában.
Vége!
Egy kis vörös folt vált láthatóvá az égbolton. Ez a folt egyre nagyobb formát öltött és hasonlóvá vált egy nagy narancshoz. A nagy narancs egyre erősebb lett és a hóvirág minden órával melegebbnek érezte a levegőt. A virág elengedte a haldokló szirmát, de nem szomorkodott miatta.
Amint lehullott az utolsó beteg szirma hírtelen átjárta egy különös bizsergés. Ez a bizsergés a gyökerénél kezdődött és egészen a szirmok üres helyéig tartott. Miután ez az érzés elmúlt teljesen másképp érezte magát a virág. A levelei felé nézett és észrevette, hogy visszanőtt az egyik szirma. Ez az új szirom szebb volt, mint a régiek közül bármelyik. S úgy ragyogott a fény alatt, mint egy gyémánt. Tudta, hogy ez a változás annak a nagy narancsnak köszönheti, amely nemrég jelent meg az égen.
- Köszönöm, hogy meggyógyítottál! Bocsáss meg, de te ki vagy? Még sohasem láttam hozzád foghatót. – mondta a virág.
- Én a Nap vagyok, kicsiny kis virág. – válaszolt a nagy narancs.
- Ha te nem jelensz meg biztos, elemésztett volna a bánat és a fájdalom. Már az utolsó szirmaimat is elhullajtottam. – folytatta a virág.
- Hiszen én mindig itt voltam. Lehet, hogy nem vettél észre, de az idők kezdete óta itt ragyogom, és minden napra megújulok. – magyarázta a Nap.
- Lehet. Ha belegondolok, van egy foszlányi emlékem valami vörös gömbről. De ez már nagyon rég volt és sok rossz dolog történt velem. Elvesztettem a barátaimat és a családomat. Azóta érzem ezt a szomorúságot, ami teljesen átjárta a testem. – mesélte a virág.
- Ételek téged, te kicsi kis virág. Most viszont el kell mennem, de holnap reggel visszatérek. – ígérte a Nap.
- Kérlek, maradj még velem, még egy kicsit. Félek, hogy többet nem látlak. Veled nagyon jól érzem magam, és minden bút elfeledek. – szomorkodott a növény.
- Megígérem, hogy holnap újra találkozunk. – fogadkozott az égitest.
Elment a Nap és a hóvirág egyedül maradt, de nem volt szomorú, mert végig a nagy narancsra gondolt.
Másnap reggel a virág arra ébred, hogy mindent beragyog a fényesség. Kinyitotta a szemét és látta, hogy újra eljött hozzá a Nap. Ismét érezte a bizsergést és rátekintett a szirmai helyére és észrevette, hogy egy újabb jelent meg.
- Hát újra eljöttél hozzám? – kérdezte a virág boldogan.
- Itt vagyok, ahogy megígértem. – mondta lelkesen a Nap. - Látom nőtt egy új szirmod. Nagyon szépek, mint ahogy a virág is az, amelyik viseli azokat.
- Nagyon kedves vagy, hogy ezt mondod. Ezeket, az új szirmokat csakis neked köszönhetem. – hálálkodott a hóvirág.
- Ha csak az kell hozzá, hogy újra boldog és szép legyél, én örökre vissza-visszatérek hozzád minden reggel. – fogadkozott a „narancs”.
- Akkor viszont én leszek a legboldogabb az egész világon. – válaszolt a növény.
A Nap pedig minden egyes nap visszatért a virághoz. Teltek a napok és a hóvirág minden nap újabb szirmot növesztett. Rövid időn belül a virág visszaszerezte az összes szirmát és úgy tündökölt a napfényben. Azonban a Nap nem hagyta magára ezután sem a szépséges növényt és mindig visszatért hozzá korán reggel. A napok múlásával egyre jobban megszerette ezt a virágot és már akkor boldog volt, ha újra láthatta. A hóvirág is kedvelte a Napot, akit csak Narancsnak hívott és élvezte ő is nagyon, ha együtt lehetett az ő narancsával. Egy héttel azután, hogy visszanőttek a szirmok, különös reggelre ébredt a virág. Ameddig a szem ellátott telis-tele volt a mező szebbnél szebb virágokkal. A szép virágok közepén állt a hóvirág, aki a legszebb volt mindegyik közül.
- Honnét került ide ez a sok virág? – kérdezte a virág.
- Ezek a te boldogságod miatt keltek ki. – magyarázta a Nap.
- Ezt is neked köszönhetem. Tőled ragyognak a szirmaim és én magam is szebbnek érzem magam. Ugye nem hagysz el? Nem akarlak elveszíteni. – mondta a virág.
- Nem is fogsz. Ezt. megígérhetem – fogadta a Narancs.
Így is történt, a Nap soha többet nem hagyta magára a virágot, és együtt töltötték minden percüket. A világ végéig boldogok voltak egymás társaságában.
Vége!
Egy esős nap nélküled
Ülök a sötét, magányos szobában, és rád gondolok. Rád gondolok, és arra, hogy mennyire hiányzol. Korán reggel felébredtem, mert az esőcseppek verdesték az ablakomat. Amint felébredtem, tudtam, hogy utálni fogom ezt a napot. Reggel kezdet el esni, de délután se hagyta abba. Olykor-olykor alábbhagyott és ilyenkor megjelentek szívemben a remény sugarai. Talán mégis el tudok menni hozzád. Úgy vágytam a társaságodra, mint a csecsemő az anyja tejére. Már–már éreztem is tested melegét, csókod tüzét és magam előtt láttam szemeid szép fényét. De amilyen gyorsan jött a remény, olyan hírtelen el is tűnt: újra elkezdett esni. Egyre erősebben, egyre gyorsabban. Amint újra rákezdet, újra összezuhantam. Keserves arccal néztem ki a fejemből, az ablakon. És lelassult az idő. Minden egyes másodperc olyannak tűnt, mintha hosszú órák teltek volna el. Hosszú és kegyetlen órák. Ahogy teltek ezek a kíméletlenül lassú percek, úgy veszítettem el én is a kedvemet. Ledobtam magam az ágyra és próbáltam magam elé képzelni a veled töltött órákat, de nagyon nehéz volt. Egy teljesen más világnak tűnt. Az a véget nem érő boldogság, ez pedig az örök szomorúság. Csak feküdtem remélve, hogy minél hamarabb eláll az eső. De csak nem hagyta abba, és hiányod lassan fojtogatni kezdet. Olyan vagy nekem, mint virágnak a napfény. Mosolyod a Nap, mely testemet felmelegíti és szívembe visszahozza a reményt. Olyan vagy , mint a levegő, nélküled megszűnnék létezni. Minden más fölösleges, minden más mulandó, csak a szerelem, amit irántad érzek, csak az örök és kitartó. Mintha valami megváltozott volna, már nem hallottam az esőcseppek csapódását, Az ablakhoz szaladtam és elkiáltottam magam:végre elállt. Ránézte az órára, a fenébe, már késő van. Még egyszer kinézek az ablakon. A lenyugvó Nap még utat tört magának a felhők között. Ezektől a sugaraktól kicsit elmosolyogtam, hiszen ezek számomra a remény, A remény, hogy holnap végre láthatlak és két karomba zárhatlak.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)