Halálom

Éltem nagy értelme Ő volt. Az első perctől kezdve mindennél jobban szerettem. Odaadtam neki mindent, s ez alatt magamat is beleértve. Lényegtelen volt, hogy én mennyire akartam-e Azt csinálni, de tudtam, ha nem adom magam neki, elveszítem. Bármennyire is fájt, bármennyire is durva volt, hagytam magam. Hagytam, hogy élje ki magát rajtam. Annyira fájt, ahogy magáévá tett, de én engedtem. Sőt, mint a filmekben nyögdécseltem is neki, mint egy kis kéjenc. Aztán mikor kiélte a vágyait abbahagyta, s velem nem is foglalkozott. Csak most értettem meg igazán, hogy csak játszani kellettem, most mikor már mindennek vége lett. Mert igen, mindennek vége lett.
Miután abbahagyta gyorsan felöltözött és rám is parancsolt, hogy én is tegyek úgy. A könnyek két kis patakként folytak a szemeimből, hogy a szám vízgyűjtőjében összeérjenek. Szipogva felöltöztem. Gondolkoztam, hogy abbahagyom a sírást, de nem, hagy tudja meg mennyire fájt is nekem. De nem látszott rajta a szánalom apró jele se. Ez, nagyon dühítet.
Megvárta, míg felöltözöm és együtt indultunk a konyha felé. Felvette a cipőjét és nagy komoran a szemembe nézet.

- El kell, hogy mondjak valamit, de nem fogsz neki örülni. – mondta és most éreztem először kicsit másnak a hangját, olyan félősnek. – Kati, én többet nem jövök el hozzád. Elmegyek innen és nem jövök vissza. Ez a mai kis szórakozásunk volt az én búcsúm.

Szóhoz sem jutottam, idáig mindig azt mondta, hogy elvesz és lesz sok gyerekünk, és most elmenne. Elmenne, és soha nem jönne vissza. Hangosan felzokogtam, majd összeestem.
Arra eszméltem, hogy Ő szólítgat. Reménykedtem, hogy ez csak egy rossz álom volt. De nem, én ugyanúgy a földön feküdtem, és ő ugyanúgy fel volt öltözve. Felém hajolt és valami olyat mondott, hogy ne legyek bánatos, mert úgyis lesz más.
Bármit mondhatott volna, csak ezt az egyet nem. Tudhatná, hogy mindennél jobban szeretem.
Újra felzokogtam, de ez már nem a fájdalom okozta sírás volt, ez a düh és a gyűlölet okozta könnyzápor volt.
Újra fölém hajolt és én észrevettem a földön fekvő lapátot. Biztos akkor ütöttem le, amikor összeestem. De ez most lényegtelen volt.
Gyorsan a lapát után kaptam, és ahogy csak bírtam a fejére ütöttem. Ettől teljesen összezavarodott. Attól pedig még inkább, hogy mosolyogva és az örömtől csillogó szemmel újra ráütöttem.
Egyszerűen gyűlöltem, amiért el akar hagyni. Csakis a gyűlöletet éreztem. Megalázott, kiélte magát rajtam, csak játszadozott velem. És én csak ütöttem, és én csak ütöttem…
A kezével védte volna magát, de egy ütéssel azt is eltörtem. Már a földön feküdt és én diadalittasan ütöttem. Na most, hagyj el gondoltam magamban.
Valami az arcomhoz csapódott, de nem foglalkoztam vele, csak ütöttem. Ismét hozzám csapódott valami, valami nedves. Most abbahagytam, és a kezemet végighúztam az arcomon, majd ránéztem a kezemre, csupa vér volt.
Kinyitottam a szemem és elképedve láttam, hogy az egész szoba vérben úszik. Ránéztem a szerelmemre, a fejéből ömlött a vér.
Úr Isten, megöltem. Gyorsan odaugrottam mellé és a pulzusát számoltam volna, de nem volt mit. Majd a mellkasára hajoltam, de a szíve nem vert. Kétségbeesetten szólítgattam, talán csak viccelődik velem, de nem. Mozdulatlanul feküdt a földön és tudtam, hogy vége. Az előbb még gyűlöltem, de már nagyon bántam. Bárcsak visszatudnám csinálni, de erre senki sem képes.
Ott térdeltem előtte és zokogtam, mint még soha. Egy özvegy, egy gyászoló jegyesnek sem fájt annyira a vesztesége, mint nekem. Ha most búcsúzna el tőlem, ha felállna és újraverne a szíve, örömmel engedném el.
De meghalt, úgy gondoltam, hogy ha bárki is bántaná én biztos, megölném azt. De én öltem meg, de én bántottam. És rádöbbentem, hogy igen, ezt kell tennem, nem érdem az életet.
A tolvajnak, ki azért öl, hogy ne haljon éhen a családja, meg lehet bocsátani. A katonának, ki a hazájáért öl, meg lehet bocsátani, de nekem nem. Én nem éheztem, én nem a hazát védtem. Én csak önző voltam, igaz a mondás: ha szeretsz valakit, enged elmenni. Én szerettem, még most is szeretem, de mégse engedtem el.
Elindultam a pincébe a kötélért, majd gyorsan visszamentem a konyhába. A madzagot a régi csillárhoz erősítettem. Tudtam, hogy nem fog leszakadni, ha ránehézkedem. Odatettem a kis széket és a kötelet a nyakamhoz erősítettem.
Még egyszer ránéztem. Eszembe jutott, hogyan ismertem meg, hogy milyen szenvedélyesen csókolt és, hogy milyen boldog voltam vele.
Most újra fellángolt bennem a gyűlölet, miért akart itt hagyni. Maradt volna velem, lehetet volna sok gyerekünk de ő csak menni akart. Hát most menjen, most már mehet, ahova akar! Biztosan ezt nevezik a gyűlölve szeretni érzésnek. Mert szeretem, ezt le nem tagadhatom még most is vonz, pedig már halott.
De nem csak őt gyűlöltem, hanem magamat is. Gyűlölt őt, mert el akart hagyni és gyűlöltem magam, mert bedőltem neki. Azt hittem szeret, de nem csak játszadozott velem.
Hirtelen megkönnyebbültem, elmúlt a gyűlölet, elmúlt a bánat. Biztosan már jön értem a halál, hiszen az add majd feloldozást. Hát csak gyere, nem is kell más, Amíg éltem csak szórakoztak velem, nagy szomorúság, hogy a halálomon is csak nevetni fognak. De nem bánom, miért éljen az, kinek az élet csak szenvedés. Készülj hát Halál, nem váratlak tovább, gondoltam és lábam alól a kis széket kirúgtam.

- De jaj, ez nagyon fáj. Levegőt, levegőt. Ez fájdalmas halál.

Ezek voltak Kovács Katalin utolsó szavai. Annak a lánynak a szavai, akinek életében nem sok öröm jutott, és aki életét is olyanra áldozta, aki soha nem is szerette.