A hóvirág és a Nap (átjavítva)

Élt egy hóvirág a Fagyos Földön. Ezt a virágot körülvette a bánat és a szomorúság. A bánat és a szomorúság elkezdte emészteni a hóvirágot, és a virág kezdte elfelejteni egykori szépségét, valamint boldogságát. A boldogságot, mely megszépítette és beragyogta az életét. Valamint a szépségét, melyet mindenki csodált. A szomorúságtól elkezdte hullatni a szirmait. Minden egyes nap elejtette egy-egy szirmát. Lassan már csak egyetlen szirma maradt, s az is elkezdett remegni. Mikor szinte már semmi esélyt nem lehetet látni, különös dolog történt.
Egy kis vörös folt vált láthatóvá az égbolton. Ez a folt egyre nagyobb formát öltött és hasonlóvá vált egy nagy narancshoz. A nagy narancs egyre erősebb lett és a hóvirág minden órával melegebbnek érezte a levegőt. A virág elengedte a haldokló szirmát, de nem szomorkodott miatta.
Amint lehullott az utolsó beteg szirma hírtelen átjárta egy különös bizsergés. Ez a bizsergés a gyökerénél kezdődött és egészen a szirmok üres helyéig tartott. Miután ez az érzés elmúlt teljesen másképp érezte magát a virág. A levelei felé nézett és észrevette, hogy visszanőtt az egyik szirma. Ez az új szirom szebb volt, mint a régiek közül bármelyik. S úgy ragyogott a fény alatt, mint egy gyémánt. Tudta, hogy ez a változás annak a nagy narancsnak köszönheti, amely nemrég jelent meg az égen.

- Köszönöm, hogy meggyógyítottál! Bocsáss meg, de te ki vagy? Még sohasem láttam hozzád foghatót. – mondta a virág.
- Én a Nap vagyok, kicsiny kis virág. – válaszolt a nagy narancs.
- Ha te nem jelensz meg biztos, elemésztett volna a bánat és a fájdalom. Már az utolsó szirmaimat is elhullajtottam. – folytatta a virág.
- Hiszen én mindig itt voltam. Lehet, hogy nem vettél észre, de az idők kezdete óta itt ragyogom, és minden napra megújulok. – magyarázta a Nap.
- Lehet. Ha belegondolok, van egy foszlányi emlékem valami vörös gömbről. De ez már nagyon rég volt és sok rossz dolog történt velem. Elvesztettem a barátaimat és a családomat. Azóta érzem ezt a szomorúságot, ami teljesen átjárta a testem. – mesélte a virág.
- Ételek téged, te kicsi kis virág. Most viszont el kell mennem, de holnap reggel visszatérek. – ígérte a Nap.
- Kérlek, maradj még velem, még egy kicsit. Félek, hogy többet nem látlak. Veled nagyon jól érzem magam, és minden bút elfeledek. – szomorkodott a növény.
- Megígérem, hogy holnap újra találkozunk. – fogadkozott az égitest.

Elment a Nap és a hóvirág egyedül maradt, de nem volt szomorú, mert végig a nagy narancsra gondolt.
Másnap reggel a virág arra ébred, hogy mindent beragyog a fényesség. Kinyitotta a szemét és látta, hogy újra eljött hozzá a Nap. Ismét érezte a bizsergést és rátekintett a szirmai helyére és észrevette, hogy egy újabb jelent meg.

- Hát újra eljöttél hozzám? – kérdezte a virág boldogan.
- Itt vagyok, ahogy megígértem. – mondta lelkesen a Nap. - Látom nőtt egy új szirmod. Nagyon szépek, mint ahogy a virág is az, amelyik viseli azokat.
- Nagyon kedves vagy, hogy ezt mondod. Ezeket, az új szirmokat csakis neked köszönhetem. – hálálkodott a hóvirág.
- Ha csak az kell hozzá, hogy újra boldog és szép legyél, én örökre vissza-visszatérek hozzád minden reggel. – fogadkozott a „narancs”.
- Akkor viszont én leszek a legboldogabb az egész világon. – válaszolt a növény.

A Nap pedig minden egyes nap visszatért a virághoz. Teltek a napok és a hóvirág minden nap újabb szirmot növesztett. Rövid időn belül a virág visszaszerezte az összes szirmát és úgy tündökölt a napfényben. Azonban a Nap nem hagyta magára ezután sem a szépséges növényt és mindig visszatért hozzá korán reggel. A napok múlásával egyre jobban megszerette ezt a virágot és már akkor boldog volt, ha újra láthatta. A hóvirág is kedvelte a Napot, akit csak Narancsnak hívott és élvezte ő is nagyon, ha együtt lehetett az ő narancsával. Egy héttel azután, hogy visszanőttek a szirmok, különös reggelre ébredt a virág. Ameddig a szem ellátott telis-tele volt a mező szebbnél szebb virágokkal. A szép virágok közepén állt a hóvirág, aki a legszebb volt mindegyik közül.

- Honnét került ide ez a sok virág? – kérdezte a virág.
- Ezek a te boldogságod miatt keltek ki. – magyarázta a Nap.
- Ezt is neked köszönhetem. Tőled ragyognak a szirmaim és én magam is szebbnek érzem magam. Ugye nem hagysz el? Nem akarlak elveszíteni. – mondta a virág.
- Nem is fogsz. Ezt. megígérhetem – fogadta a Narancs.

Így is történt, a Nap soha többet nem hagyta magára a virágot, és együtt töltötték minden percüket. A világ végéig boldogok voltak egymás társaságában.

Vége!