Egy esős nap nélküled

Ülök a sötét, magányos szobában, és rád gondolok. Rád gondolok, és arra, hogy mennyire hiányzol. Korán reggel felébredtem, mert az esőcseppek verdesték az ablakomat. Amint felébredtem, tudtam, hogy utálni fogom ezt a napot. Reggel kezdet el esni, de délután se hagyta abba. Olykor-olykor alábbhagyott és ilyenkor megjelentek szívemben a remény sugarai. Talán mégis el tudok menni hozzád. Úgy vágytam a társaságodra, mint a csecsemő az anyja tejére. Már–már éreztem is tested melegét, csókod tüzét és magam előtt láttam szemeid szép fényét. De amilyen gyorsan jött a remény, olyan hírtelen el is tűnt: újra elkezdett esni. Egyre erősebben, egyre gyorsabban. Amint újra rákezdet, újra összezuhantam. Keserves arccal néztem ki a fejemből, az ablakon. És lelassult az idő. Minden egyes másodperc olyannak tűnt, mintha hosszú órák teltek volna el. Hosszú és kegyetlen órák. Ahogy teltek ezek a kíméletlenül lassú percek, úgy veszítettem el én is a kedvemet. Ledobtam magam az ágyra és próbáltam magam elé képzelni a veled töltött órákat, de nagyon nehéz volt. Egy teljesen más világnak tűnt. Az a véget nem érő boldogság, ez pedig az örök szomorúság. Csak feküdtem remélve, hogy minél hamarabb eláll az eső. De csak nem hagyta abba, és hiányod lassan fojtogatni kezdet. Olyan vagy nekem, mint virágnak a napfény. Mosolyod a Nap, mely testemet felmelegíti és szívembe visszahozza a reményt. Olyan vagy , mint a levegő, nélküled megszűnnék létezni. Minden más fölösleges, minden más mulandó, csak a szerelem, amit irántad érzek, csak az örök és kitartó. Mintha valami megváltozott volna, már nem hallottam az esőcseppek csapódását, Az ablakhoz szaladtam és elkiáltottam magam:végre elállt. Ránézte az órára, a fenébe, már késő van. Még egyszer kinézek az ablakon. A lenyugvó Nap még utat tört magának a felhők között. Ezektől a sugaraktól kicsit elmosolyogtam, hiszen ezek számomra a remény, A remény, hogy holnap végre láthatlak és két karomba zárhatlak.