Elmúlt már a tüzes érzés,
De, még nem állt el a vérzés.
Valahányszor rád gondolok,
Szívemből vérpatak csobog.
Égtem irántad éveken át,
Rólad álmodtam sok éjszakán.
Az én szememben más lány nem volt,
Csak is te, és a szép alakod.
Rengeteg időt töltöttem veled,
S ilyenkor boldog volt a lelkem.
Égtem irántad, mint egy kis kutya,
Ki a gazdájától kap csontokat.
Vágyaim tetőfokára hágott,
Az érzésektől szívem már lángolt.
Bevallottam én téged szeretlek,
De viszonzatlan maradt szerelmem.
Tudtam én, hogy ez lesz a válaszod,
S ezért nem ölt meg a nagy fájdalom.
Túlléptem volna innentől már én,
De olyan volt, mintha most szeretnél.
S én szerettelek, akaratlan,
Szívemnek még nem parancsoltam.
Nem voltam még ura egészen,
Tüzes vágyaimnak eképen.
Mára elmúlt minden érzés,
Szívem se vérzik már többé.
Összeforrtak a sebek már,
S én csak barátként gondolok rád.
2010. december 23., csütörtök
2010. december 19., vasárnap
Két bolygó
Oly sok bolygó van az égen,
És én minden este őket nézem.
Van köztük nagyon sok fényes,
De ezek nekem nem szépek.
Ma viszont láttam két olyan szépet,
Melyekről tudom, hogy párjuk nincsen.
Valahányszor belenézek,
Szemem ragyog a zöld fényben.
De ezek a bolygók nem az égen élnek,
Hanem egy lány szemeiben égnek.
Onnan ragyognak felém,
S örömet csalnak belém.
Vigyázz hát ezekre az ékekre,
Had gyönyörködjem e szépekben.
Vigyázz rájuk, hogy mindig ragyogjanak,
S a szívembe boldogságot csaljanak.
És én minden este őket nézem.
Van köztük nagyon sok fényes,
De ezek nekem nem szépek.
Ma viszont láttam két olyan szépet,
Melyekről tudom, hogy párjuk nincsen.
Valahányszor belenézek,
Szemem ragyog a zöld fényben.
De ezek a bolygók nem az égen élnek,
Hanem egy lány szemeiben égnek.
Onnan ragyognak felém,
S örömet csalnak belém.
Vigyázz hát ezekre az ékekre,
Had gyönyörködjem e szépekben.
Vigyázz rájuk, hogy mindig ragyogjanak,
S a szívembe boldogságot csaljanak.
Karácsony éjjelén
Karácsony éjjelén,
Mindenki ünnepén,
Isten szent lelke köztünk él.
S míg az Úr idelent van,
A szívünket vizsgálja.
Megnézi, hogy mi a jó,
S mi az, mi kárhozatra való.
Be-be néz sok-sok házba,
De van, ahol csak fájdalomra találhat.
Lehet, hogy sok az ajándék,
De itt nem Jézus születését ünneplik.
S vannak olyan helyek,
Hol nincsenek ajándék hegyek.
S még is, Isten lelke örömest,
Költözik be ezekbe, a szívekbe.
Legyünk hát mi is olyanok,
Kik méltón ünneplik e napot.
Nyissuk meg szívünket Isten előtt,
És kérjük, hogy oda beköltözzön Ő.
Mindenki ünnepén,
Isten szent lelke köztünk él.
S míg az Úr idelent van,
A szívünket vizsgálja.
Megnézi, hogy mi a jó,
S mi az, mi kárhozatra való.
Be-be néz sok-sok házba,
De van, ahol csak fájdalomra találhat.
Lehet, hogy sok az ajándék,
De itt nem Jézus születését ünneplik.
S vannak olyan helyek,
Hol nincsenek ajándék hegyek.
S még is, Isten lelke örömest,
Költözik be ezekbe, a szívekbe.
Legyünk hát mi is olyanok,
Kik méltón ünneplik e napot.
Nyissuk meg szívünket Isten előtt,
És kérjük, hogy oda beköltözzön Ő.
2010. december 1., szerda
Vonatszerelem
Ha a szerelemre vágysz,
Az olyan, mint mikor a peronon állsz.
Egy távoli vonatra vársz,
Melyen a kedvesedre találsz.
Olykor alig vagy a peronon,
De már jön is a vonatod.
Te felszállsz arra boldogan,
S azon vagy minduntalan.
Máskor várod azt a vonatot,
De mikorra odaér már nem is akarod.
S mikor azt közeledni látod,
Magad mögött hagyod a megállót.
Van, mikor már nagyon várod,
S előre is imádod.
De hiába nézed az órád,
Fölöslegesen várhatsz ott sok-sok órát.
Ott állsz még egy darabig,
Hiszen szereted azt a valakit.
Lassan felfogod, hogy hiába vársz,
De mégis, vágyakozva állsz.
Indulnál már, de meg-megállsz,
Mintha vonatzajt hallanál.
Végül is erőt veszel magadon,
S nem vársz többé a peronon.
Az olyan, mint mikor a peronon állsz.
Egy távoli vonatra vársz,
Melyen a kedvesedre találsz.
Olykor alig vagy a peronon,
De már jön is a vonatod.
Te felszállsz arra boldogan,
S azon vagy minduntalan.
Máskor várod azt a vonatot,
De mikorra odaér már nem is akarod.
S mikor azt közeledni látod,
Magad mögött hagyod a megállót.
Van, mikor már nagyon várod,
S előre is imádod.
De hiába nézed az órád,
Fölöslegesen várhatsz ott sok-sok órát.
Ott állsz még egy darabig,
Hiszen szereted azt a valakit.
Lassan felfogod, hogy hiába vársz,
De mégis, vágyakozva állsz.
Indulnál már, de meg-megállsz,
Mintha vonatzajt hallanál.
Végül is erőt veszel magadon,
S nem vársz többé a peronon.
Szomorú a szívem
Csepereg az eső,
Elszomorítja a tájat.
Miként a szívemet is,
Ha téged szomorúnak látlak.
Szomorú a lelkem,
Ha könnyes a szemed.
Bánat fátyol borítja el,
Szívemet és kedvem.
Mosolyogj rám boldogságom forrása,
Légy boldog megint.
S arcodról sugározzon,
A kedv és öröm megint.
S ha boldog vagy drágám,
Az én szívem is ragyog.
Főleg akkor, ha
Szép szemeid Úgy ragyog.
Elszomorítja a tájat.
Miként a szívemet is,
Ha téged szomorúnak látlak.
Szomorú a lelkem,
Ha könnyes a szemed.
Bánat fátyol borítja el,
Szívemet és kedvem.
Mosolyogj rám boldogságom forrása,
Légy boldog megint.
S arcodról sugározzon,
A kedv és öröm megint.
S ha boldog vagy drágám,
Az én szívem is ragyog.
Főleg akkor, ha
Szép szemeid Úgy ragyog.
Mocskos banda
Ez a busz is elment végre,
Tele volt dzsipszikékkel.
Én a szagukat nem bírhatom,
A jellemük is nagyon romlott.
Nem értenek az égvilágon semmihez,
De lopni, csalni, hazudni szeretnek.
Tizenévesen mindnek gyereke van már,
Olyan romlottak, mint a veszett kutyák.
Tisztán élni nem szeretnek,
Fürdenek is kéthetente.
Kukázni küldik a gyereket,
Szemetek közt kacatot keresnek.
Ha megjön a hónap elején a segély,
Hosszú sorban álnak a hivatal elé.
A pénzt ahelyett, hogy megbecsülnék,
Két kézzel szórják a boltok felé.
Van a házban számítógép,
A ház falán meg Digi TV.
Elektromos dolguk rengeteg van,
De a mocsokban megfulladnak.
S ha jön a hónap vége,
Mindig elfogy a pénze.
Ilyenkor elmennek egymáshoz,
Kamatos kölcsönért a sógorhoz.
Az állam, hogy nem unja már,
Pénzelni ezt a mocskos bandát.
Ha én vezetném az államot,
Dolgoztatnám őket, mint az állatot.
Tele volt dzsipszikékkel.
Én a szagukat nem bírhatom,
A jellemük is nagyon romlott.
Nem értenek az égvilágon semmihez,
De lopni, csalni, hazudni szeretnek.
Tizenévesen mindnek gyereke van már,
Olyan romlottak, mint a veszett kutyák.
Tisztán élni nem szeretnek,
Fürdenek is kéthetente.
Kukázni küldik a gyereket,
Szemetek közt kacatot keresnek.
Ha megjön a hónap elején a segély,
Hosszú sorban álnak a hivatal elé.
A pénzt ahelyett, hogy megbecsülnék,
Két kézzel szórják a boltok felé.
Van a házban számítógép,
A ház falán meg Digi TV.
Elektromos dolguk rengeteg van,
De a mocsokban megfulladnak.
S ha jön a hónap vége,
Mindig elfogy a pénze.
Ilyenkor elmennek egymáshoz,
Kamatos kölcsönért a sógorhoz.
Az állam, hogy nem unja már,
Pénzelni ezt a mocskos bandát.
Ha én vezetném az államot,
Dolgoztatnám őket, mint az állatot.
2010. november 9., kedd
Communitas Fortissima
Minden ember, közösség életében vannak olyan események, amelyek beleégnek az emlékezetbe, és sehogy sem lehet őket kitörölni. Ilyen emlékek a születés, a konfirmálás, az érettségi, a házasság vagy a gyermekáldás. Az én életemben is vannak ehhez hasonló emlékek, de ezek közül nem mindegyik a szépségtől és a boldogságtól emlékezetes. Az egyik legemlékezetesebb 1919 augusztusához és az azt követő évhez köthető, amikor még nagyon fiatal voltam, szinte még kölyök.
Augusztus első napjaitól kezdve a szél mindig felénk fújta a fegyverek és a pusztítás hangját. Napról napra, sőt szinte óráról órára egyre jobban, egyre hangosabban lehetett hallani. Mint amikor vihar készülődik, és már dörög is az ég jelezve, hogy mindjárt itt van a zuhé. De ez a vihar most nem az esőt jelezte, az emberek nem is a terményt féltették, hanem maguk, illetve családjuk életét. Ugyanis ez a háború vihara volt. Minden nap katonák keltek át a falunkon, Szomorócon. Volt, aki élelmet, fegyvert, más magát, saját életét vitte a frontra. Sokan voltak, de napok teltével egyre inkább megfogyatkoztak. De nemcsak a létszámuk fogyott, hanem az életkoruk és a hangulatuk is csökkent, visszafelé pedig a tizede se jött, azok is mind megnyomorodva vagy féllábbal a sírban.
Apám, Papp Sándor szeretett mindig mindent tudni, ami a fronton történt. Ha néhanapján jött is katona a harcvonalról, ő volt az első, aki vízzel és hellyel kínálta. Abban reménykedett, hogy valami újat tudhat meg a hazatérő katonáktól. Bánatára azonban a katonák nem voltak túl beszédesek, és ha mégis hírrel szolgálhattak, nem sok öröm volt azokban.
Augusztus 11-én aztán még hangosabban, még közelebbinek hangzott a fegyverdörgés. Apám későn jött haza, és én nagyon féltem. Azt hittem, hogy eljött a végítélet, amit előző héten hirdetett az a bajszos pap bácsi, akitől mindig is féltem. Anyám biztatott, hogy ne féljek, mert nem lesz semmi baj, de valahogy nem tudott meggyőzni a könnyáztatta arca. Bebújtam az ágyba, és kértem, hogy meséljen nekem valamit. Ő a szokásosnál is készségesebb volt.
Másnap reggel örömmel nyugtáztam, hogy mégsem jött el a Jézuska ítélkezni, de elbizonytalanított, hogy a fegyverek hangja még mindig olyan közelről szólt. Az asszonyok a házuk kerítésénél álltak, és ha a front felé tartó katonát láttak, mind élelmet adtak nekik.Így telt el lassan a délelőtt, és a délután is nehezen indult el. Anyám a paphoz készült, hogy kecsketejet vigyen neki, és én vele tartottam. Örömmel mentem oda, mert a rettegett bácsi fiának, Lacinak olyan szép kutyája volt. Végigsétáltunk a falun, mert a paplak majdnem Szomoróc végében volt, majd bementünk a kapunk. Ott volt apám is, és éppen a lelkésszel beszélgetett.
- Áldás, békesség! – köszönt anyám.
- Isten hozta, Mária! – válaszolt mosolyogva a pap.
A felnőttek bementek a házba, én kint maradtam Bodrival, a kutyával. Lacika hamar kijött a házból, és önfeledten együtt szaladgáltunk, játszottunk a kutyával.
De egy pillanat alatt minden megváltozott. Hatalmas durranást lehetett hallani, és az egyik ház falát úgy döntötte be valami, mintha az csak kártyából lett volna.
- Jönnek a szerbek! – sikoltozták több helyről is.
Én csak csodálkoztam, hogy mitől ijedtek meg ennyire az emberek, és eltűnődtem, vajon kik azok a szerbek. Talán ördögök, hogy így félnek tőlük a felnőttek? Hirtelen apám rohant ki a házból, megragadott minket, és bevonszolt a házba. Az ablakból kukucskáltunk ki, hogy mi történik az utcákon. Sok-sok ember jött a határból: kezükben puska, fejükön fura sapka, és nagyobb volt a bajszuk, mint a tiszteletes úrnak. Ezek a furcsa férfiak egyenesen az utcán lévő emberek felé tartottak, miközben olyan durván lépkedtek, hogy még a föld is beleremegett. A vezetőjük egyszer csak a levegőbe lőtt, mire minden falubéli mozdulatlanná dermedt. A férfi mondott valamit, de az emberek nem értették. Ekkor apám fölállt, megcsókolta anyám homlokát, és elindult az ajtó felé. Azokhoz az idegen emberekhez tartott, akik ott álltak készenlétben az utcán, majd mondott nekik valamit, amit én, de a falu egyetlen lakója sem értett. Az idegenek vezetője hosszasan magyarázott apámnak, aki úgy bólogatott, mint egy szófogadó kiskutya. A szerbek rövidesen elmentek a falu másik végébe. Apám ezalatt bement a házba, és szólt a papnak, hogy harangozzon, mert tudatnia kell mindenkivel, amit neki mondtak a katonák. Az felállt, átment a templomba, annak is a tetejére, és elkezdte verni a harangot.
Nem kellett sokáig várni, mert az emberek többsége már így is templom elé tódult. Mikor mindenki összegyűlt és elhallgatott, apám a templom legmagasabb lépcsőjéről elkezdett beszélni.
- A szerbek azt mondták, hogy mától fogva az ő ellenőrzési területükhöz tartozunk, valamint hogy nem esik bántódásunk, ha nem lázadozunk - szónokolta apám. -De ezt én kötve hiszem – tette hozzá nem mellékesen, mire mindenki szótlanul hazament
-
Teltek-múltak a hetek, lassan hónapok lettek belőlük. A szerbek betartották az ígéretüket, és békében hagytak minket. Egyik vasárnap azonban, mikor a templomba tartottunk, akkor feltűnt, hogy minden szembejövő ember nagyon feszült. Ahogy a templomhoz értünk, megláttunk a bejárati kapun egy kitűzött papírt. Közelebb mentünk. A mellettünk baktató szomszéd néni hangosan olvasott.
- Rendelet! E terület lakói kötelesek mától házanként terményadóval szolgálni a szerb katonákat. Azokat, akik a rendeletet megszegik, 15 botütésben részesítjük – fejezte be az olvasást a néni.
Ettől a naptól kezdődött Szomoróc meghurcoltatása. Szinte mindennapos volt, hogy valakit elvertek, mert nem volt mindenkinek kellő mennyiségű gabonája. Szerencsére a családunknak több hektár földje volt a határban, így nekünk nem kellett félnünk a büntetéstől. Ám Rövidesen, 2 hónap elteltével újabb rendeletet hoztak, ami szerint minden lakosnak jószágai felét oda kellett adnia a szerb katonáknak. Ebből aztán még több verés született, ugyanis a megszállók azt feltételezték, hogy rejtegetjük előlük az állatokat. A beköszöntő 1920-as év még több katonát és még több büntetést hozott magával. Apámnak és a falu nagyobb gazdáinak oda kellett adniuk földjük egy részét, és a terményadót is megnövelték. Így már mi is szűkösen éltünk. A szerbek iránt ekkorra általános gyűlölet alakult ki. Több hónap után aztán már egyre többet lehetett hallani a háború végéről és arról, hogy az antant győzni fog. Június közepére ért hozzánk a hír, hogy a távoli Párizsban megkötötték a békét, aminek következtében Magyarországtól rengeteg területet csatoltak el. Szomorócot is.
Egész nap szólt a harang. Mindenki fekete ruhát vett fel, mi is. Az idősebb emberek és azok, akiknek rokonaik voltak Kercán vagy az ország más területén, nagyon elkeseredtek. Hiszen míg az előző nap még olyan közel volt a szomszéd falu, másnapra mintha többországnyi terület választotta volna el őket távoli rokonaiktól. És még csak ezután jött a java! Pár héttel később ugyanis visszatértek a szerbek, és szörnyen összeverték azokat, akik még akkor is feketében voltak. Sokan azonban a verés ellenére is feketében maradtak, ezért a szerbek mindenkit összehívtak a templom elé. Kénytelenek voltunk mi is odamenni. Hallottam, amint azt mondták, hogy amiért még mindig sokan gyászolnak, elviszik a templom harangját. A lelkész tiltakozott, és nem akarta őket beengedni a templomba. A katonák mit sem törődve vele félrelökték, majd úgy megverték, hogy néznem is fájt. A harangot így is elvitték.
Apámnak ez volt az utolsó csepp a pohárban. Elment Kercára, és elhozta magával Rankay József hadnagyot, aki a tőlünk három kilométerre lévő magyarországi határőrséget vezette. A környéken csak nekik voltak fegyvereik. Még aznap este elhívott hozzánk néhány férfit a faluból, olyan tízen lehettek. Én a szobámból hallgatóztam, mit is beszélnek a felnőttek. Nem sokat értettem belőle, mert fáradt is voltam, és halkan is beszéltek, de valami olyasmiről volt szó, hogy ez nem maradhat így, és hogy az a katonaember hoz segítséget magával. Napok teltével aztán egyre több idegen fordult meg nálunk, vagy apám ment el estéként, és csak másnapra került haza. De semmi más nem történt. Reménykedtem hát, hogy amit azon az emlékezetes estén hallottam, az csak valamiféle játék lehetett. Az is biztatott, hogy július végéhez közeledve egyre kevesebb lett a látogatónk. De reményeim július 31-én szertefoszlottak.
Már az ágyban feküdtem, és a lámpákat is rég eloltottuk, de nem tudtam megnyugodni. Még ma sem tudom, hogy miért. Olyan 11 óra lehetett, amikor puskadörrenések hallatszottak. Azonnal kiugrottam az ágyból, és a konyha ablakához szaladtam. Azonban volt valaki a házban, aki nálam is gyorsabban reagált. Ez az apám volt. Már vette is a cipőjét, mikorra odaértem hozzá.
- Mit csinálsz itt? Menjél aludni! – förmedt rám, majd mikor látta, hogy nem ér el vele semmit, megpuszilta a homlokomat. – Vigyázz anyádra!
Kisietett az ajtón, és én elkezdtem sírni, sőt nem is sírni, inkább zokogni. Olyan sűrűn hullottak a könnycseppek, mintha zápor hullott volna a szemeim felhőiből. Anyám felébredt, odaült mellém, majd lassan álomba ringatott.
Nagy zajra ébredtem, Sokan és hangosan beszéltek a konyhában. Kimentem a szobámból, és a szememet dörzsölve figyeltem, hogy mi történik. Sokan voltak a konyhában, de az udvaron még többen álltak. Nevettek. Teljesen el voltam képedve, hogy vajon minek örülhetnek ennyire. A tömegben észrevettem apámat, aki felemelt és megölelt. Röviden elmesélte, hogyan kergették el a katonákat, hogy azok még a fegyvereiket is ott hagyták. Még ebédkor is sokan voltak nálunk, de 4 órára lassan mindenki elment, csak a „lázadók” maradtak estig. Rég láttam már olyan boldognak az embereket, mint azon a napon. De ahogy ennek a napnak is, úgy az örömnek is véget kellett érnie. Már sötétedett, amikor apámmal az utolsó harcostársait kísértük ki. Közel félórát beszélgettek, és már köszöntek volna el egymástól, amikor a falu határából lövéseket lehetett hallani. Fáklyákkal, fegyverekkel és rengeteg társsal tértek vissza a szerbek. Apámék megijedtek, és engem beküldtek anyámért. Mikor visszatértem, már a maradék vendégek fele is eltűnt. Apám megcsókolta anyámat, majd ezt mondta:
- Most elmegyek, hogy titeket ne büntessenek meg. Pár nap múlva visszajövök értetek, és elmegyünk innen.
De nem így történt. Hamarosan elfogták és börtönbe zárták társaival együtt, minket pedig kifosztottak mindenünkből. Több évig börtönökben ült, és a halálos ítélettől is csak a máig híres beszéde mentette meg, amelyben – mint társaitól később megtudtam – a következőket mondta:
- „Nem haragszom én a szerbekre, a horvátokra vagy a szlovénokra, de ahogy a bíró úr sem tehet arról, hogy minek született, én sem tehetek róla, hogy magyar vagyok.”
Habár évekig nélkülözve éltünk, nem haragudtam ezért apámra, sőt büszke voltam, hogy én annak a Papp Sándornak vagyok a gyereke, aki bátor társaival azért küzdött, hogy újra Magyarországé lehessen kicsi kis községünk, amely ezzel a következő generációtól kiérdemelte a Communitas Fortissimát, a Legbátrabb Község címet.
Augusztus első napjaitól kezdve a szél mindig felénk fújta a fegyverek és a pusztítás hangját. Napról napra, sőt szinte óráról órára egyre jobban, egyre hangosabban lehetett hallani. Mint amikor vihar készülődik, és már dörög is az ég jelezve, hogy mindjárt itt van a zuhé. De ez a vihar most nem az esőt jelezte, az emberek nem is a terményt féltették, hanem maguk, illetve családjuk életét. Ugyanis ez a háború vihara volt. Minden nap katonák keltek át a falunkon, Szomorócon. Volt, aki élelmet, fegyvert, más magát, saját életét vitte a frontra. Sokan voltak, de napok teltével egyre inkább megfogyatkoztak. De nemcsak a létszámuk fogyott, hanem az életkoruk és a hangulatuk is csökkent, visszafelé pedig a tizede se jött, azok is mind megnyomorodva vagy féllábbal a sírban.
Apám, Papp Sándor szeretett mindig mindent tudni, ami a fronton történt. Ha néhanapján jött is katona a harcvonalról, ő volt az első, aki vízzel és hellyel kínálta. Abban reménykedett, hogy valami újat tudhat meg a hazatérő katonáktól. Bánatára azonban a katonák nem voltak túl beszédesek, és ha mégis hírrel szolgálhattak, nem sok öröm volt azokban.
Augusztus 11-én aztán még hangosabban, még közelebbinek hangzott a fegyverdörgés. Apám későn jött haza, és én nagyon féltem. Azt hittem, hogy eljött a végítélet, amit előző héten hirdetett az a bajszos pap bácsi, akitől mindig is féltem. Anyám biztatott, hogy ne féljek, mert nem lesz semmi baj, de valahogy nem tudott meggyőzni a könnyáztatta arca. Bebújtam az ágyba, és kértem, hogy meséljen nekem valamit. Ő a szokásosnál is készségesebb volt.
Másnap reggel örömmel nyugtáztam, hogy mégsem jött el a Jézuska ítélkezni, de elbizonytalanított, hogy a fegyverek hangja még mindig olyan közelről szólt. Az asszonyok a házuk kerítésénél álltak, és ha a front felé tartó katonát láttak, mind élelmet adtak nekik.Így telt el lassan a délelőtt, és a délután is nehezen indult el. Anyám a paphoz készült, hogy kecsketejet vigyen neki, és én vele tartottam. Örömmel mentem oda, mert a rettegett bácsi fiának, Lacinak olyan szép kutyája volt. Végigsétáltunk a falun, mert a paplak majdnem Szomoróc végében volt, majd bementünk a kapunk. Ott volt apám is, és éppen a lelkésszel beszélgetett.
- Áldás, békesség! – köszönt anyám.
- Isten hozta, Mária! – válaszolt mosolyogva a pap.
A felnőttek bementek a házba, én kint maradtam Bodrival, a kutyával. Lacika hamar kijött a házból, és önfeledten együtt szaladgáltunk, játszottunk a kutyával.
De egy pillanat alatt minden megváltozott. Hatalmas durranást lehetett hallani, és az egyik ház falát úgy döntötte be valami, mintha az csak kártyából lett volna.
- Jönnek a szerbek! – sikoltozták több helyről is.
Én csak csodálkoztam, hogy mitől ijedtek meg ennyire az emberek, és eltűnődtem, vajon kik azok a szerbek. Talán ördögök, hogy így félnek tőlük a felnőttek? Hirtelen apám rohant ki a házból, megragadott minket, és bevonszolt a házba. Az ablakból kukucskáltunk ki, hogy mi történik az utcákon. Sok-sok ember jött a határból: kezükben puska, fejükön fura sapka, és nagyobb volt a bajszuk, mint a tiszteletes úrnak. Ezek a furcsa férfiak egyenesen az utcán lévő emberek felé tartottak, miközben olyan durván lépkedtek, hogy még a föld is beleremegett. A vezetőjük egyszer csak a levegőbe lőtt, mire minden falubéli mozdulatlanná dermedt. A férfi mondott valamit, de az emberek nem értették. Ekkor apám fölállt, megcsókolta anyám homlokát, és elindult az ajtó felé. Azokhoz az idegen emberekhez tartott, akik ott álltak készenlétben az utcán, majd mondott nekik valamit, amit én, de a falu egyetlen lakója sem értett. Az idegenek vezetője hosszasan magyarázott apámnak, aki úgy bólogatott, mint egy szófogadó kiskutya. A szerbek rövidesen elmentek a falu másik végébe. Apám ezalatt bement a házba, és szólt a papnak, hogy harangozzon, mert tudatnia kell mindenkivel, amit neki mondtak a katonák. Az felállt, átment a templomba, annak is a tetejére, és elkezdte verni a harangot.
Nem kellett sokáig várni, mert az emberek többsége már így is templom elé tódult. Mikor mindenki összegyűlt és elhallgatott, apám a templom legmagasabb lépcsőjéről elkezdett beszélni.
- A szerbek azt mondták, hogy mától fogva az ő ellenőrzési területükhöz tartozunk, valamint hogy nem esik bántódásunk, ha nem lázadozunk - szónokolta apám. -De ezt én kötve hiszem – tette hozzá nem mellékesen, mire mindenki szótlanul hazament
-
Teltek-múltak a hetek, lassan hónapok lettek belőlük. A szerbek betartották az ígéretüket, és békében hagytak minket. Egyik vasárnap azonban, mikor a templomba tartottunk, akkor feltűnt, hogy minden szembejövő ember nagyon feszült. Ahogy a templomhoz értünk, megláttunk a bejárati kapun egy kitűzött papírt. Közelebb mentünk. A mellettünk baktató szomszéd néni hangosan olvasott.
- Rendelet! E terület lakói kötelesek mától házanként terményadóval szolgálni a szerb katonákat. Azokat, akik a rendeletet megszegik, 15 botütésben részesítjük – fejezte be az olvasást a néni.
Ettől a naptól kezdődött Szomoróc meghurcoltatása. Szinte mindennapos volt, hogy valakit elvertek, mert nem volt mindenkinek kellő mennyiségű gabonája. Szerencsére a családunknak több hektár földje volt a határban, így nekünk nem kellett félnünk a büntetéstől. Ám Rövidesen, 2 hónap elteltével újabb rendeletet hoztak, ami szerint minden lakosnak jószágai felét oda kellett adnia a szerb katonáknak. Ebből aztán még több verés született, ugyanis a megszállók azt feltételezték, hogy rejtegetjük előlük az állatokat. A beköszöntő 1920-as év még több katonát és még több büntetést hozott magával. Apámnak és a falu nagyobb gazdáinak oda kellett adniuk földjük egy részét, és a terményadót is megnövelték. Így már mi is szűkösen éltünk. A szerbek iránt ekkorra általános gyűlölet alakult ki. Több hónap után aztán már egyre többet lehetett hallani a háború végéről és arról, hogy az antant győzni fog. Június közepére ért hozzánk a hír, hogy a távoli Párizsban megkötötték a békét, aminek következtében Magyarországtól rengeteg területet csatoltak el. Szomorócot is.
Egész nap szólt a harang. Mindenki fekete ruhát vett fel, mi is. Az idősebb emberek és azok, akiknek rokonaik voltak Kercán vagy az ország más területén, nagyon elkeseredtek. Hiszen míg az előző nap még olyan közel volt a szomszéd falu, másnapra mintha többországnyi terület választotta volna el őket távoli rokonaiktól. És még csak ezután jött a java! Pár héttel később ugyanis visszatértek a szerbek, és szörnyen összeverték azokat, akik még akkor is feketében voltak. Sokan azonban a verés ellenére is feketében maradtak, ezért a szerbek mindenkit összehívtak a templom elé. Kénytelenek voltunk mi is odamenni. Hallottam, amint azt mondták, hogy amiért még mindig sokan gyászolnak, elviszik a templom harangját. A lelkész tiltakozott, és nem akarta őket beengedni a templomba. A katonák mit sem törődve vele félrelökték, majd úgy megverték, hogy néznem is fájt. A harangot így is elvitték.
Apámnak ez volt az utolsó csepp a pohárban. Elment Kercára, és elhozta magával Rankay József hadnagyot, aki a tőlünk három kilométerre lévő magyarországi határőrséget vezette. A környéken csak nekik voltak fegyvereik. Még aznap este elhívott hozzánk néhány férfit a faluból, olyan tízen lehettek. Én a szobámból hallgatóztam, mit is beszélnek a felnőttek. Nem sokat értettem belőle, mert fáradt is voltam, és halkan is beszéltek, de valami olyasmiről volt szó, hogy ez nem maradhat így, és hogy az a katonaember hoz segítséget magával. Napok teltével aztán egyre több idegen fordult meg nálunk, vagy apám ment el estéként, és csak másnapra került haza. De semmi más nem történt. Reménykedtem hát, hogy amit azon az emlékezetes estén hallottam, az csak valamiféle játék lehetett. Az is biztatott, hogy július végéhez közeledve egyre kevesebb lett a látogatónk. De reményeim július 31-én szertefoszlottak.
Már az ágyban feküdtem, és a lámpákat is rég eloltottuk, de nem tudtam megnyugodni. Még ma sem tudom, hogy miért. Olyan 11 óra lehetett, amikor puskadörrenések hallatszottak. Azonnal kiugrottam az ágyból, és a konyha ablakához szaladtam. Azonban volt valaki a házban, aki nálam is gyorsabban reagált. Ez az apám volt. Már vette is a cipőjét, mikorra odaértem hozzá.
- Mit csinálsz itt? Menjél aludni! – förmedt rám, majd mikor látta, hogy nem ér el vele semmit, megpuszilta a homlokomat. – Vigyázz anyádra!
Kisietett az ajtón, és én elkezdtem sírni, sőt nem is sírni, inkább zokogni. Olyan sűrűn hullottak a könnycseppek, mintha zápor hullott volna a szemeim felhőiből. Anyám felébredt, odaült mellém, majd lassan álomba ringatott.
Nagy zajra ébredtem, Sokan és hangosan beszéltek a konyhában. Kimentem a szobámból, és a szememet dörzsölve figyeltem, hogy mi történik. Sokan voltak a konyhában, de az udvaron még többen álltak. Nevettek. Teljesen el voltam képedve, hogy vajon minek örülhetnek ennyire. A tömegben észrevettem apámat, aki felemelt és megölelt. Röviden elmesélte, hogyan kergették el a katonákat, hogy azok még a fegyvereiket is ott hagyták. Még ebédkor is sokan voltak nálunk, de 4 órára lassan mindenki elment, csak a „lázadók” maradtak estig. Rég láttam már olyan boldognak az embereket, mint azon a napon. De ahogy ennek a napnak is, úgy az örömnek is véget kellett érnie. Már sötétedett, amikor apámmal az utolsó harcostársait kísértük ki. Közel félórát beszélgettek, és már köszöntek volna el egymástól, amikor a falu határából lövéseket lehetett hallani. Fáklyákkal, fegyverekkel és rengeteg társsal tértek vissza a szerbek. Apámék megijedtek, és engem beküldtek anyámért. Mikor visszatértem, már a maradék vendégek fele is eltűnt. Apám megcsókolta anyámat, majd ezt mondta:
- Most elmegyek, hogy titeket ne büntessenek meg. Pár nap múlva visszajövök értetek, és elmegyünk innen.
De nem így történt. Hamarosan elfogták és börtönbe zárták társaival együtt, minket pedig kifosztottak mindenünkből. Több évig börtönökben ült, és a halálos ítélettől is csak a máig híres beszéde mentette meg, amelyben – mint társaitól később megtudtam – a következőket mondta:
- „Nem haragszom én a szerbekre, a horvátokra vagy a szlovénokra, de ahogy a bíró úr sem tehet arról, hogy minek született, én sem tehetek róla, hogy magyar vagyok.”
Habár évekig nélkülözve éltünk, nem haragudtam ezért apámra, sőt büszke voltam, hogy én annak a Papp Sándornak vagyok a gyereke, aki bátor társaival azért küzdött, hogy újra Magyarországé lehessen kicsi kis községünk, amely ezzel a következő generációtól kiérdemelte a Communitas Fortissimát, a Legbátrabb Község címet.
2010. november 6., szombat
Az őszi erdőben
Hideg szél fúj az arcomba,
Az erdőt járom magamban.
Egyedül bolyongok itt az avarban,
Nincs kivel az érzéseimet megosszam.
Magányomban az erdőt felkerestem,
Hogy őszi ruhájában megleshessem.
Hisz ősz végén csendbe burkolózik már,
Miként a szívem is, ha téged nem lát.
A bokrok között egy állat se moccan,
A zajt a lábam alatt ropogó levél okozta.
Az egykor zöld fűvel borított földet ma,
Beborította szőnyegként leveleivel a fa.
Csupasz bokrok között meg-megjelensz,
Ábrándként élsz az emlékeimben.
Lelked ebben az órában is kísért,
Már nem csak az álmaimban nem hagysz többé.
Szívemnek királynője légy most velem,
Szellemkezeid fonódjanak össze az enyéimmel.
Vigyázz, álmaimat ne zavarja senki,
Mert nélküled csupasz fa leszek megint.
A fa utolsó levelétől is lassan elválik,
De szerelméhez a végsőkig ragaszkodik.
Már csak egy szellő és örökre elválnak.
Mert nem tetszett szerelmük természet anyának.
Nagy szél támad, s leszakad a levél,
S a fa szívéből is kiszakad a remény.
Mert valahányszor elveszti levelét a fa,
Annyiszor belerokkan a fájdalomba.
Magányosan él a fa, akárcsak én,
Habár tudja, hogy az elválás nem tart öröké.
Ugyan ősszel egymástól elszakadna,
De tavasszal újra egymásra találnak.
Az erdőt járom magamban.
Egyedül bolyongok itt az avarban,
Nincs kivel az érzéseimet megosszam.
Magányomban az erdőt felkerestem,
Hogy őszi ruhájában megleshessem.
Hisz ősz végén csendbe burkolózik már,
Miként a szívem is, ha téged nem lát.
A bokrok között egy állat se moccan,
A zajt a lábam alatt ropogó levél okozta.
Az egykor zöld fűvel borított földet ma,
Beborította szőnyegként leveleivel a fa.
Csupasz bokrok között meg-megjelensz,
Ábrándként élsz az emlékeimben.
Lelked ebben az órában is kísért,
Már nem csak az álmaimban nem hagysz többé.
Szívemnek királynője légy most velem,
Szellemkezeid fonódjanak össze az enyéimmel.
Vigyázz, álmaimat ne zavarja senki,
Mert nélküled csupasz fa leszek megint.
A fa utolsó levelétől is lassan elválik,
De szerelméhez a végsőkig ragaszkodik.
Már csak egy szellő és örökre elválnak.
Mert nem tetszett szerelmük természet anyának.
Nagy szél támad, s leszakad a levél,
S a fa szívéből is kiszakad a remény.
Mert valahányszor elveszti levelét a fa,
Annyiszor belerokkan a fájdalomba.
Magányosan él a fa, akárcsak én,
Habár tudja, hogy az elválás nem tart öröké.
Ugyan ősszel egymástól elszakadna,
De tavasszal újra egymásra találnak.
2010. október 31., vasárnap
Hiába minden
Itt vagy velem szemben,
De mégis oly messze.
Látszólag semmiség köztünk a táv, s mégis
Áthidalhatatlan, ez a valóság.
Hiába nyúlnék kezed után, ha
Kezem csak visszautasítást talál.
Hiába közelednék én hozzád,
Ha te ijedten menekülnél tovább,
Mint ki álmait rémítő szörnyet lát.
Hiába dobog érted e szív,
S szórná rád legszebb harmatjait.
Ha ez neked túl kicsiny kis kincs,
Hiába dobog érted a giccs.
Hiába álmodok minden éjjel veled,
Ha csak fájdalmas ábránd lesz.
Mikor megvirrad a reggel,
S átkozottá válik minden egyes éj,
S elviselhetetlenné minden ébredés.
Hiába minden érzelem,
Ha viszonzásra nem érdemes.
Ha igazán szeretlek, ezt elfogadom,
S mivel szeretlek, nem nyavalygok.
De mégis oly messze.
Látszólag semmiség köztünk a táv, s mégis
Áthidalhatatlan, ez a valóság.
Hiába nyúlnék kezed után, ha
Kezem csak visszautasítást talál.
Hiába közelednék én hozzád,
Ha te ijedten menekülnél tovább,
Mint ki álmait rémítő szörnyet lát.
Hiába dobog érted e szív,
S szórná rád legszebb harmatjait.
Ha ez neked túl kicsiny kis kincs,
Hiába dobog érted a giccs.
Hiába álmodok minden éjjel veled,
Ha csak fájdalmas ábránd lesz.
Mikor megvirrad a reggel,
S átkozottá válik minden egyes éj,
S elviselhetetlenné minden ébredés.
Hiába minden érzelem,
Ha viszonzásra nem érdemes.
Ha igazán szeretlek, ezt elfogadom,
S mivel szeretlek, nem nyavalygok.
Vallomás
Elképesztő, hogy mekkora mértékben változtattad meg az életem. Tagadhatatlanul, és kitörölhetetlenül beleégtél a lelkembe. Mielőtt még igazán, teljes mértékben el nem raboltad a szívemet különös, és szánalmas személyiség voltam.
Őszintén szólva kicsit nagyképűnek és őrültnek látom az akkori énemet. Rengeteg lánynak csaptam a szelet, de mikorra komolyabbra fordult volna a dolog, én felébredtem. Felébredtem és rájöttem, hogy nekem nem is kell az a lány és ejtettem. Még akkor is ha tudtam, hogy fájdalmat okozok azoknak a lányoknak. Úgy gondoltam, hogyha összejöttem volna velük, még jobban megbántottam volna őket. Így utólag rájöttem, hogy nem csak ez zavart, volt valami más is. Nem akartam kínozni magam ezekkel, a bugyuta kislányokkal.
Most már azt is tudom, hogy volt még egy oka is. Ez az ok nem más, mint hogy más iránt éreztem olthatatlan szerelmet. Ez a lány rabul ejtett a gyönyörű göndör hajával. Azzal a hajjal melybe, ha belekapott a szél, és az illatát az arcomba fújta, elkábultan bámultam ki a rózsaszín világba. Volt más is, amivel levett a lábamról, ezek a gyémántként ragyogó szemei voltak. Mikor megforgatta kis csillagokként ragyogó szemeit, nem lett volna olyan dolog, amit ne tettem volna meg neki. Hangjának dallamossága olyan, mint a pacsirta dala, mellyet ha meghallok, minden búmat elfeledem, és angyali szárnyakon repdesek.
S fokozhatnám tovább is e lány szépségét, de nincs olyan szó, mivel igazán kifejezhetném, s annyi hely se, hova kifejthetném. A legfontosabb dolog, hogy az én szívem úgy dobogott, aminként a nevedet szótagolom. Az ütem három gyönyörű részből állt: az első az volt, hogy DO-, s úgy folytatódott –ROTY-TYÁM.
Habár nem volt dolog, mit nálad jobban szerettem, de érted, mint a legszebb almáért nyúlni, nem mertem. Attól tartottam, de nagyon, hogy ha az érzéseimet bevallom, tőlem egy életre eltaszítom.
Úgy vallottam, hogy 3 dolog van, mit egy fiú érezhet egy lány iránt, s ezek: a barátság, a szerelem, és a feltétel nélkül való imádás.
A barátság, úgy gondoltam az, mikor két ember támasz egymásnak, bajban, bánatban nyújtanak a másiknak biztos vállat. A szerelmet úgy fogalmaztam meg, miként, a fát és a levelet. Egyszer egyesültek, s utána válhatatlanok, mint ahogy mondták: Ha elhal a fa egy perccel éli túl csak a virága. S való igaz, ha az egyik elpusztul, oda a másik, hiszen elveszti azt, akiért érdemes élni.
A harmadik dolog, mi szerintem a legszebb, és ez az amit irántad érzek. A feltétel nélkül való imádás mi lehetne más, mint hogy a másikért bármit odaadnál. Odaadnád, eladnád bármidet, csak a másikat azzal boldogabbá tedd.
Én nem tudtam soha, hogy te mit is érzel irántam, ezért próbáltam megmaradni annak, aminek szerintem kívántad. Barát voltam, habár többet akartam, de hogy ne veszítselek el, nyugton maradtam.
Most viszont nem tudom, hogy mit tegyek, mert szívemben felgyülemlett az érzelem. Ha bármikor meglátlak ellenállhatatlan a vágy, s szívemben is egyre hangosabb a dobogás. Nem tudom, hogy mi tévő legyek, de most már szeretném tudni, hogy te mit is érzel. S ha azt érzed, amit én, hát szeress, de ha nem, ne félj, én nem erőltetem többé.
Őszintén szólva kicsit nagyképűnek és őrültnek látom az akkori énemet. Rengeteg lánynak csaptam a szelet, de mikorra komolyabbra fordult volna a dolog, én felébredtem. Felébredtem és rájöttem, hogy nekem nem is kell az a lány és ejtettem. Még akkor is ha tudtam, hogy fájdalmat okozok azoknak a lányoknak. Úgy gondoltam, hogyha összejöttem volna velük, még jobban megbántottam volna őket. Így utólag rájöttem, hogy nem csak ez zavart, volt valami más is. Nem akartam kínozni magam ezekkel, a bugyuta kislányokkal.
Most már azt is tudom, hogy volt még egy oka is. Ez az ok nem más, mint hogy más iránt éreztem olthatatlan szerelmet. Ez a lány rabul ejtett a gyönyörű göndör hajával. Azzal a hajjal melybe, ha belekapott a szél, és az illatát az arcomba fújta, elkábultan bámultam ki a rózsaszín világba. Volt más is, amivel levett a lábamról, ezek a gyémántként ragyogó szemei voltak. Mikor megforgatta kis csillagokként ragyogó szemeit, nem lett volna olyan dolog, amit ne tettem volna meg neki. Hangjának dallamossága olyan, mint a pacsirta dala, mellyet ha meghallok, minden búmat elfeledem, és angyali szárnyakon repdesek.
S fokozhatnám tovább is e lány szépségét, de nincs olyan szó, mivel igazán kifejezhetném, s annyi hely se, hova kifejthetném. A legfontosabb dolog, hogy az én szívem úgy dobogott, aminként a nevedet szótagolom. Az ütem három gyönyörű részből állt: az első az volt, hogy DO-, s úgy folytatódott –ROTY-TYÁM.
Habár nem volt dolog, mit nálad jobban szerettem, de érted, mint a legszebb almáért nyúlni, nem mertem. Attól tartottam, de nagyon, hogy ha az érzéseimet bevallom, tőlem egy életre eltaszítom.
Úgy vallottam, hogy 3 dolog van, mit egy fiú érezhet egy lány iránt, s ezek: a barátság, a szerelem, és a feltétel nélkül való imádás.
A barátság, úgy gondoltam az, mikor két ember támasz egymásnak, bajban, bánatban nyújtanak a másiknak biztos vállat. A szerelmet úgy fogalmaztam meg, miként, a fát és a levelet. Egyszer egyesültek, s utána válhatatlanok, mint ahogy mondták: Ha elhal a fa egy perccel éli túl csak a virága. S való igaz, ha az egyik elpusztul, oda a másik, hiszen elveszti azt, akiért érdemes élni.
A harmadik dolog, mi szerintem a legszebb, és ez az amit irántad érzek. A feltétel nélkül való imádás mi lehetne más, mint hogy a másikért bármit odaadnál. Odaadnád, eladnád bármidet, csak a másikat azzal boldogabbá tedd.
Én nem tudtam soha, hogy te mit is érzel irántam, ezért próbáltam megmaradni annak, aminek szerintem kívántad. Barát voltam, habár többet akartam, de hogy ne veszítselek el, nyugton maradtam.
Most viszont nem tudom, hogy mit tegyek, mert szívemben felgyülemlett az érzelem. Ha bármikor meglátlak ellenállhatatlan a vágy, s szívemben is egyre hangosabb a dobogás. Nem tudom, hogy mi tévő legyek, de most már szeretném tudni, hogy te mit is érzel. S ha azt érzed, amit én, hát szeress, de ha nem, ne félj, én nem erőltetem többé.
Halálom
Éltem nagy értelme Ő volt. Az első perctől kezdve mindennél jobban szerettem. Odaadtam neki mindent, s ez alatt magamat is beleértve. Lényegtelen volt, hogy én mennyire akartam-e Azt csinálni, de tudtam, ha nem adom magam neki, elveszítem. Bármennyire is fájt, bármennyire is durva volt, hagytam magam. Hagytam, hogy élje ki magát rajtam. Annyira fájt, ahogy magáévá tett, de én engedtem. Sőt, mint a filmekben nyögdécseltem is neki, mint egy kis kéjenc. Aztán mikor kiélte a vágyait abbahagyta, s velem nem is foglalkozott. Csak most értettem meg igazán, hogy csak játszani kellettem, most mikor már mindennek vége lett. Mert igen, mindennek vége lett.
Miután abbahagyta gyorsan felöltözött és rám is parancsolt, hogy én is tegyek úgy. A könnyek két kis patakként folytak a szemeimből, hogy a szám vízgyűjtőjében összeérjenek. Szipogva felöltöztem. Gondolkoztam, hogy abbahagyom a sírást, de nem, hagy tudja meg mennyire fájt is nekem. De nem látszott rajta a szánalom apró jele se. Ez, nagyon dühítet.
Megvárta, míg felöltözöm és együtt indultunk a konyha felé. Felvette a cipőjét és nagy komoran a szemembe nézet.
- El kell, hogy mondjak valamit, de nem fogsz neki örülni. – mondta és most éreztem először kicsit másnak a hangját, olyan félősnek. – Kati, én többet nem jövök el hozzád. Elmegyek innen és nem jövök vissza. Ez a mai kis szórakozásunk volt az én búcsúm.
Szóhoz sem jutottam, idáig mindig azt mondta, hogy elvesz és lesz sok gyerekünk, és most elmenne. Elmenne, és soha nem jönne vissza. Hangosan felzokogtam, majd összeestem.
Arra eszméltem, hogy Ő szólítgat. Reménykedtem, hogy ez csak egy rossz álom volt. De nem, én ugyanúgy a földön feküdtem, és ő ugyanúgy fel volt öltözve. Felém hajolt és valami olyat mondott, hogy ne legyek bánatos, mert úgyis lesz más.
Bármit mondhatott volna, csak ezt az egyet nem. Tudhatná, hogy mindennél jobban szeretem.
Újra felzokogtam, de ez már nem a fájdalom okozta sírás volt, ez a düh és a gyűlölet okozta könnyzápor volt.
Újra fölém hajolt és én észrevettem a földön fekvő lapátot. Biztos akkor ütöttem le, amikor összeestem. De ez most lényegtelen volt.
Gyorsan a lapát után kaptam, és ahogy csak bírtam a fejére ütöttem. Ettől teljesen összezavarodott. Attól pedig még inkább, hogy mosolyogva és az örömtől csillogó szemmel újra ráütöttem.
Egyszerűen gyűlöltem, amiért el akar hagyni. Csakis a gyűlöletet éreztem. Megalázott, kiélte magát rajtam, csak játszadozott velem. És én csak ütöttem, és én csak ütöttem…
A kezével védte volna magát, de egy ütéssel azt is eltörtem. Már a földön feküdt és én diadalittasan ütöttem. Na most, hagyj el gondoltam magamban.
Valami az arcomhoz csapódott, de nem foglalkoztam vele, csak ütöttem. Ismét hozzám csapódott valami, valami nedves. Most abbahagytam, és a kezemet végighúztam az arcomon, majd ránéztem a kezemre, csupa vér volt.
Kinyitottam a szemem és elképedve láttam, hogy az egész szoba vérben úszik. Ránéztem a szerelmemre, a fejéből ömlött a vér.
Úr Isten, megöltem. Gyorsan odaugrottam mellé és a pulzusát számoltam volna, de nem volt mit. Majd a mellkasára hajoltam, de a szíve nem vert. Kétségbeesetten szólítgattam, talán csak viccelődik velem, de nem. Mozdulatlanul feküdt a földön és tudtam, hogy vége. Az előbb még gyűlöltem, de már nagyon bántam. Bárcsak visszatudnám csinálni, de erre senki sem képes.
Ott térdeltem előtte és zokogtam, mint még soha. Egy özvegy, egy gyászoló jegyesnek sem fájt annyira a vesztesége, mint nekem. Ha most búcsúzna el tőlem, ha felállna és újraverne a szíve, örömmel engedném el.
De meghalt, úgy gondoltam, hogy ha bárki is bántaná én biztos, megölném azt. De én öltem meg, de én bántottam. És rádöbbentem, hogy igen, ezt kell tennem, nem érdem az életet.
A tolvajnak, ki azért öl, hogy ne haljon éhen a családja, meg lehet bocsátani. A katonának, ki a hazájáért öl, meg lehet bocsátani, de nekem nem. Én nem éheztem, én nem a hazát védtem. Én csak önző voltam, igaz a mondás: ha szeretsz valakit, enged elmenni. Én szerettem, még most is szeretem, de mégse engedtem el.
Elindultam a pincébe a kötélért, majd gyorsan visszamentem a konyhába. A madzagot a régi csillárhoz erősítettem. Tudtam, hogy nem fog leszakadni, ha ránehézkedem. Odatettem a kis széket és a kötelet a nyakamhoz erősítettem.
Még egyszer ránéztem. Eszembe jutott, hogyan ismertem meg, hogy milyen szenvedélyesen csókolt és, hogy milyen boldog voltam vele.
Most újra fellángolt bennem a gyűlölet, miért akart itt hagyni. Maradt volna velem, lehetet volna sok gyerekünk de ő csak menni akart. Hát most menjen, most már mehet, ahova akar! Biztosan ezt nevezik a gyűlölve szeretni érzésnek. Mert szeretem, ezt le nem tagadhatom még most is vonz, pedig már halott.
De nem csak őt gyűlöltem, hanem magamat is. Gyűlölt őt, mert el akart hagyni és gyűlöltem magam, mert bedőltem neki. Azt hittem szeret, de nem csak játszadozott velem.
Hirtelen megkönnyebbültem, elmúlt a gyűlölet, elmúlt a bánat. Biztosan már jön értem a halál, hiszen az add majd feloldozást. Hát csak gyere, nem is kell más, Amíg éltem csak szórakoztak velem, nagy szomorúság, hogy a halálomon is csak nevetni fognak. De nem bánom, miért éljen az, kinek az élet csak szenvedés. Készülj hát Halál, nem váratlak tovább, gondoltam és lábam alól a kis széket kirúgtam.
- De jaj, ez nagyon fáj. Levegőt, levegőt. Ez fájdalmas halál.
Ezek voltak Kovács Katalin utolsó szavai. Annak a lánynak a szavai, akinek életében nem sok öröm jutott, és aki életét is olyanra áldozta, aki soha nem is szerette.
Miután abbahagyta gyorsan felöltözött és rám is parancsolt, hogy én is tegyek úgy. A könnyek két kis patakként folytak a szemeimből, hogy a szám vízgyűjtőjében összeérjenek. Szipogva felöltöztem. Gondolkoztam, hogy abbahagyom a sírást, de nem, hagy tudja meg mennyire fájt is nekem. De nem látszott rajta a szánalom apró jele se. Ez, nagyon dühítet.
Megvárta, míg felöltözöm és együtt indultunk a konyha felé. Felvette a cipőjét és nagy komoran a szemembe nézet.
- El kell, hogy mondjak valamit, de nem fogsz neki örülni. – mondta és most éreztem először kicsit másnak a hangját, olyan félősnek. – Kati, én többet nem jövök el hozzád. Elmegyek innen és nem jövök vissza. Ez a mai kis szórakozásunk volt az én búcsúm.
Szóhoz sem jutottam, idáig mindig azt mondta, hogy elvesz és lesz sok gyerekünk, és most elmenne. Elmenne, és soha nem jönne vissza. Hangosan felzokogtam, majd összeestem.
Arra eszméltem, hogy Ő szólítgat. Reménykedtem, hogy ez csak egy rossz álom volt. De nem, én ugyanúgy a földön feküdtem, és ő ugyanúgy fel volt öltözve. Felém hajolt és valami olyat mondott, hogy ne legyek bánatos, mert úgyis lesz más.
Bármit mondhatott volna, csak ezt az egyet nem. Tudhatná, hogy mindennél jobban szeretem.
Újra felzokogtam, de ez már nem a fájdalom okozta sírás volt, ez a düh és a gyűlölet okozta könnyzápor volt.
Újra fölém hajolt és én észrevettem a földön fekvő lapátot. Biztos akkor ütöttem le, amikor összeestem. De ez most lényegtelen volt.
Gyorsan a lapát után kaptam, és ahogy csak bírtam a fejére ütöttem. Ettől teljesen összezavarodott. Attól pedig még inkább, hogy mosolyogva és az örömtől csillogó szemmel újra ráütöttem.
Egyszerűen gyűlöltem, amiért el akar hagyni. Csakis a gyűlöletet éreztem. Megalázott, kiélte magát rajtam, csak játszadozott velem. És én csak ütöttem, és én csak ütöttem…
A kezével védte volna magát, de egy ütéssel azt is eltörtem. Már a földön feküdt és én diadalittasan ütöttem. Na most, hagyj el gondoltam magamban.
Valami az arcomhoz csapódott, de nem foglalkoztam vele, csak ütöttem. Ismét hozzám csapódott valami, valami nedves. Most abbahagytam, és a kezemet végighúztam az arcomon, majd ránéztem a kezemre, csupa vér volt.
Kinyitottam a szemem és elképedve láttam, hogy az egész szoba vérben úszik. Ránéztem a szerelmemre, a fejéből ömlött a vér.
Úr Isten, megöltem. Gyorsan odaugrottam mellé és a pulzusát számoltam volna, de nem volt mit. Majd a mellkasára hajoltam, de a szíve nem vert. Kétségbeesetten szólítgattam, talán csak viccelődik velem, de nem. Mozdulatlanul feküdt a földön és tudtam, hogy vége. Az előbb még gyűlöltem, de már nagyon bántam. Bárcsak visszatudnám csinálni, de erre senki sem képes.
Ott térdeltem előtte és zokogtam, mint még soha. Egy özvegy, egy gyászoló jegyesnek sem fájt annyira a vesztesége, mint nekem. Ha most búcsúzna el tőlem, ha felállna és újraverne a szíve, örömmel engedném el.
De meghalt, úgy gondoltam, hogy ha bárki is bántaná én biztos, megölném azt. De én öltem meg, de én bántottam. És rádöbbentem, hogy igen, ezt kell tennem, nem érdem az életet.
A tolvajnak, ki azért öl, hogy ne haljon éhen a családja, meg lehet bocsátani. A katonának, ki a hazájáért öl, meg lehet bocsátani, de nekem nem. Én nem éheztem, én nem a hazát védtem. Én csak önző voltam, igaz a mondás: ha szeretsz valakit, enged elmenni. Én szerettem, még most is szeretem, de mégse engedtem el.
Elindultam a pincébe a kötélért, majd gyorsan visszamentem a konyhába. A madzagot a régi csillárhoz erősítettem. Tudtam, hogy nem fog leszakadni, ha ránehézkedem. Odatettem a kis széket és a kötelet a nyakamhoz erősítettem.
Még egyszer ránéztem. Eszembe jutott, hogyan ismertem meg, hogy milyen szenvedélyesen csókolt és, hogy milyen boldog voltam vele.
Most újra fellángolt bennem a gyűlölet, miért akart itt hagyni. Maradt volna velem, lehetet volna sok gyerekünk de ő csak menni akart. Hát most menjen, most már mehet, ahova akar! Biztosan ezt nevezik a gyűlölve szeretni érzésnek. Mert szeretem, ezt le nem tagadhatom még most is vonz, pedig már halott.
De nem csak őt gyűlöltem, hanem magamat is. Gyűlölt őt, mert el akart hagyni és gyűlöltem magam, mert bedőltem neki. Azt hittem szeret, de nem csak játszadozott velem.
Hirtelen megkönnyebbültem, elmúlt a gyűlölet, elmúlt a bánat. Biztosan már jön értem a halál, hiszen az add majd feloldozást. Hát csak gyere, nem is kell más, Amíg éltem csak szórakoztak velem, nagy szomorúság, hogy a halálomon is csak nevetni fognak. De nem bánom, miért éljen az, kinek az élet csak szenvedés. Készülj hát Halál, nem váratlak tovább, gondoltam és lábam alól a kis széket kirúgtam.
- De jaj, ez nagyon fáj. Levegőt, levegőt. Ez fájdalmas halál.
Ezek voltak Kovács Katalin utolsó szavai. Annak a lánynak a szavai, akinek életében nem sok öröm jutott, és aki életét is olyanra áldozta, aki soha nem is szerette.
A hóvirág és a Nap (átjavítva)
Élt egy hóvirág a Fagyos Földön. Ezt a virágot körülvette a bánat és a szomorúság. A bánat és a szomorúság elkezdte emészteni a hóvirágot, és a virág kezdte elfelejteni egykori szépségét, valamint boldogságát. A boldogságot, mely megszépítette és beragyogta az életét. Valamint a szépségét, melyet mindenki csodált. A szomorúságtól elkezdte hullatni a szirmait. Minden egyes nap elejtette egy-egy szirmát. Lassan már csak egyetlen szirma maradt, s az is elkezdett remegni. Mikor szinte már semmi esélyt nem lehetet látni, különös dolog történt.
Egy kis vörös folt vált láthatóvá az égbolton. Ez a folt egyre nagyobb formát öltött és hasonlóvá vált egy nagy narancshoz. A nagy narancs egyre erősebb lett és a hóvirág minden órával melegebbnek érezte a levegőt. A virág elengedte a haldokló szirmát, de nem szomorkodott miatta.
Amint lehullott az utolsó beteg szirma hírtelen átjárta egy különös bizsergés. Ez a bizsergés a gyökerénél kezdődött és egészen a szirmok üres helyéig tartott. Miután ez az érzés elmúlt teljesen másképp érezte magát a virág. A levelei felé nézett és észrevette, hogy visszanőtt az egyik szirma. Ez az új szirom szebb volt, mint a régiek közül bármelyik. S úgy ragyogott a fény alatt, mint egy gyémánt. Tudta, hogy ez a változás annak a nagy narancsnak köszönheti, amely nemrég jelent meg az égen.
- Köszönöm, hogy meggyógyítottál! Bocsáss meg, de te ki vagy? Még sohasem láttam hozzád foghatót. – mondta a virág.
- Én a Nap vagyok, kicsiny kis virág. – válaszolt a nagy narancs.
- Ha te nem jelensz meg biztos, elemésztett volna a bánat és a fájdalom. Már az utolsó szirmaimat is elhullajtottam. – folytatta a virág.
- Hiszen én mindig itt voltam. Lehet, hogy nem vettél észre, de az idők kezdete óta itt ragyogom, és minden napra megújulok. – magyarázta a Nap.
- Lehet. Ha belegondolok, van egy foszlányi emlékem valami vörös gömbről. De ez már nagyon rég volt és sok rossz dolog történt velem. Elvesztettem a barátaimat és a családomat. Azóta érzem ezt a szomorúságot, ami teljesen átjárta a testem. – mesélte a virág.
- Ételek téged, te kicsi kis virág. Most viszont el kell mennem, de holnap reggel visszatérek. – ígérte a Nap.
- Kérlek, maradj még velem, még egy kicsit. Félek, hogy többet nem látlak. Veled nagyon jól érzem magam, és minden bút elfeledek. – szomorkodott a növény.
- Megígérem, hogy holnap újra találkozunk. – fogadkozott az égitest.
Elment a Nap és a hóvirág egyedül maradt, de nem volt szomorú, mert végig a nagy narancsra gondolt.
Másnap reggel a virág arra ébred, hogy mindent beragyog a fényesség. Kinyitotta a szemét és látta, hogy újra eljött hozzá a Nap. Ismét érezte a bizsergést és rátekintett a szirmai helyére és észrevette, hogy egy újabb jelent meg.
- Hát újra eljöttél hozzám? – kérdezte a virág boldogan.
- Itt vagyok, ahogy megígértem. – mondta lelkesen a Nap. - Látom nőtt egy új szirmod. Nagyon szépek, mint ahogy a virág is az, amelyik viseli azokat.
- Nagyon kedves vagy, hogy ezt mondod. Ezeket, az új szirmokat csakis neked köszönhetem. – hálálkodott a hóvirág.
- Ha csak az kell hozzá, hogy újra boldog és szép legyél, én örökre vissza-visszatérek hozzád minden reggel. – fogadkozott a „narancs”.
- Akkor viszont én leszek a legboldogabb az egész világon. – válaszolt a növény.
A Nap pedig minden egyes nap visszatért a virághoz. Teltek a napok és a hóvirág minden nap újabb szirmot növesztett. Rövid időn belül a virág visszaszerezte az összes szirmát és úgy tündökölt a napfényben. Azonban a Nap nem hagyta magára ezután sem a szépséges növényt és mindig visszatért hozzá korán reggel. A napok múlásával egyre jobban megszerette ezt a virágot és már akkor boldog volt, ha újra láthatta. A hóvirág is kedvelte a Napot, akit csak Narancsnak hívott és élvezte ő is nagyon, ha együtt lehetett az ő narancsával. Egy héttel azután, hogy visszanőttek a szirmok, különös reggelre ébredt a virág. Ameddig a szem ellátott telis-tele volt a mező szebbnél szebb virágokkal. A szép virágok közepén állt a hóvirág, aki a legszebb volt mindegyik közül.
- Honnét került ide ez a sok virág? – kérdezte a virág.
- Ezek a te boldogságod miatt keltek ki. – magyarázta a Nap.
- Ezt is neked köszönhetem. Tőled ragyognak a szirmaim és én magam is szebbnek érzem magam. Ugye nem hagysz el? Nem akarlak elveszíteni. – mondta a virág.
- Nem is fogsz. Ezt. megígérhetem – fogadta a Narancs.
Így is történt, a Nap soha többet nem hagyta magára a virágot, és együtt töltötték minden percüket. A világ végéig boldogok voltak egymás társaságában.
Vége!
Egy kis vörös folt vált láthatóvá az égbolton. Ez a folt egyre nagyobb formát öltött és hasonlóvá vált egy nagy narancshoz. A nagy narancs egyre erősebb lett és a hóvirág minden órával melegebbnek érezte a levegőt. A virág elengedte a haldokló szirmát, de nem szomorkodott miatta.
Amint lehullott az utolsó beteg szirma hírtelen átjárta egy különös bizsergés. Ez a bizsergés a gyökerénél kezdődött és egészen a szirmok üres helyéig tartott. Miután ez az érzés elmúlt teljesen másképp érezte magát a virág. A levelei felé nézett és észrevette, hogy visszanőtt az egyik szirma. Ez az új szirom szebb volt, mint a régiek közül bármelyik. S úgy ragyogott a fény alatt, mint egy gyémánt. Tudta, hogy ez a változás annak a nagy narancsnak köszönheti, amely nemrég jelent meg az égen.
- Köszönöm, hogy meggyógyítottál! Bocsáss meg, de te ki vagy? Még sohasem láttam hozzád foghatót. – mondta a virág.
- Én a Nap vagyok, kicsiny kis virág. – válaszolt a nagy narancs.
- Ha te nem jelensz meg biztos, elemésztett volna a bánat és a fájdalom. Már az utolsó szirmaimat is elhullajtottam. – folytatta a virág.
- Hiszen én mindig itt voltam. Lehet, hogy nem vettél észre, de az idők kezdete óta itt ragyogom, és minden napra megújulok. – magyarázta a Nap.
- Lehet. Ha belegondolok, van egy foszlányi emlékem valami vörös gömbről. De ez már nagyon rég volt és sok rossz dolog történt velem. Elvesztettem a barátaimat és a családomat. Azóta érzem ezt a szomorúságot, ami teljesen átjárta a testem. – mesélte a virág.
- Ételek téged, te kicsi kis virág. Most viszont el kell mennem, de holnap reggel visszatérek. – ígérte a Nap.
- Kérlek, maradj még velem, még egy kicsit. Félek, hogy többet nem látlak. Veled nagyon jól érzem magam, és minden bút elfeledek. – szomorkodott a növény.
- Megígérem, hogy holnap újra találkozunk. – fogadkozott az égitest.
Elment a Nap és a hóvirág egyedül maradt, de nem volt szomorú, mert végig a nagy narancsra gondolt.
Másnap reggel a virág arra ébred, hogy mindent beragyog a fényesség. Kinyitotta a szemét és látta, hogy újra eljött hozzá a Nap. Ismét érezte a bizsergést és rátekintett a szirmai helyére és észrevette, hogy egy újabb jelent meg.
- Hát újra eljöttél hozzám? – kérdezte a virág boldogan.
- Itt vagyok, ahogy megígértem. – mondta lelkesen a Nap. - Látom nőtt egy új szirmod. Nagyon szépek, mint ahogy a virág is az, amelyik viseli azokat.
- Nagyon kedves vagy, hogy ezt mondod. Ezeket, az új szirmokat csakis neked köszönhetem. – hálálkodott a hóvirág.
- Ha csak az kell hozzá, hogy újra boldog és szép legyél, én örökre vissza-visszatérek hozzád minden reggel. – fogadkozott a „narancs”.
- Akkor viszont én leszek a legboldogabb az egész világon. – válaszolt a növény.
A Nap pedig minden egyes nap visszatért a virághoz. Teltek a napok és a hóvirág minden nap újabb szirmot növesztett. Rövid időn belül a virág visszaszerezte az összes szirmát és úgy tündökölt a napfényben. Azonban a Nap nem hagyta magára ezután sem a szépséges növényt és mindig visszatért hozzá korán reggel. A napok múlásával egyre jobban megszerette ezt a virágot és már akkor boldog volt, ha újra láthatta. A hóvirág is kedvelte a Napot, akit csak Narancsnak hívott és élvezte ő is nagyon, ha együtt lehetett az ő narancsával. Egy héttel azután, hogy visszanőttek a szirmok, különös reggelre ébredt a virág. Ameddig a szem ellátott telis-tele volt a mező szebbnél szebb virágokkal. A szép virágok közepén állt a hóvirág, aki a legszebb volt mindegyik közül.
- Honnét került ide ez a sok virág? – kérdezte a virág.
- Ezek a te boldogságod miatt keltek ki. – magyarázta a Nap.
- Ezt is neked köszönhetem. Tőled ragyognak a szirmaim és én magam is szebbnek érzem magam. Ugye nem hagysz el? Nem akarlak elveszíteni. – mondta a virág.
- Nem is fogsz. Ezt. megígérhetem – fogadta a Narancs.
Így is történt, a Nap soha többet nem hagyta magára a virágot, és együtt töltötték minden percüket. A világ végéig boldogok voltak egymás társaságában.
Vége!
Egy esős nap nélküled
Ülök a sötét, magányos szobában, és rád gondolok. Rád gondolok, és arra, hogy mennyire hiányzol. Korán reggel felébredtem, mert az esőcseppek verdesték az ablakomat. Amint felébredtem, tudtam, hogy utálni fogom ezt a napot. Reggel kezdet el esni, de délután se hagyta abba. Olykor-olykor alábbhagyott és ilyenkor megjelentek szívemben a remény sugarai. Talán mégis el tudok menni hozzád. Úgy vágytam a társaságodra, mint a csecsemő az anyja tejére. Már–már éreztem is tested melegét, csókod tüzét és magam előtt láttam szemeid szép fényét. De amilyen gyorsan jött a remény, olyan hírtelen el is tűnt: újra elkezdett esni. Egyre erősebben, egyre gyorsabban. Amint újra rákezdet, újra összezuhantam. Keserves arccal néztem ki a fejemből, az ablakon. És lelassult az idő. Minden egyes másodperc olyannak tűnt, mintha hosszú órák teltek volna el. Hosszú és kegyetlen órák. Ahogy teltek ezek a kíméletlenül lassú percek, úgy veszítettem el én is a kedvemet. Ledobtam magam az ágyra és próbáltam magam elé képzelni a veled töltött órákat, de nagyon nehéz volt. Egy teljesen más világnak tűnt. Az a véget nem érő boldogság, ez pedig az örök szomorúság. Csak feküdtem remélve, hogy minél hamarabb eláll az eső. De csak nem hagyta abba, és hiányod lassan fojtogatni kezdet. Olyan vagy nekem, mint virágnak a napfény. Mosolyod a Nap, mely testemet felmelegíti és szívembe visszahozza a reményt. Olyan vagy , mint a levegő, nélküled megszűnnék létezni. Minden más fölösleges, minden más mulandó, csak a szerelem, amit irántad érzek, csak az örök és kitartó. Mintha valami megváltozott volna, már nem hallottam az esőcseppek csapódását, Az ablakhoz szaladtam és elkiáltottam magam:végre elállt. Ránézte az órára, a fenébe, már késő van. Még egyszer kinézek az ablakon. A lenyugvó Nap még utat tört magának a felhők között. Ezektől a sugaraktól kicsit elmosolyogtam, hiszen ezek számomra a remény, A remény, hogy holnap végre láthatlak és két karomba zárhatlak.
2010. augusztus 27., péntek
Azt mondtad, ...
Azt mondtad, legyen vége,
Ez, számomra lehetetlen.
Te vagy az értelme,
Silány kis életemnek.
Másfél hónapja ismertelek meg,
Másfél hónapja szívemből szeretlek.
Amint megláttam szemeid szép fényét,
Szívem úgy lett rabod mindörökké.
Aztán jobban megismertelek,
S szívembe belevéstelek.
Majd összeért az ajkunk,
S szívem lángragyúlot.
A táborból ég egy hetünk volt,
S Zánka szerelmünknek otthont adott.
Ha a fák és a rózsák beszélni tudnának,
Csak rólunk áradoznának.
Véget ért a hét, s mi hazajöttünk,
De szerelmünk tüze ki nem hülöt.
Azt mondtad, legyek a barátod,
S én repdestem a boldogságtól.
Megismertem a családodat,
Összejártunk a barátokkal.
Együtt voltunk minden nap,
S nem volt nálunk boldogabb.
Elmentem a családommal nyaralni,
S egy hétig egymás nélkül kellett létezni.
Majd hazajöttem hozzád,
S újra együtt töltöttünk sok szép órát.
Egy délután végül félreértést szült,
S kapcsolatunkra a viszály istennője ült.
Két nappal később el is hangzott a szó,
A szó, mi a szívembe hatalmas lyukat szúrt.
Tudod, hogy szeretlek,
Azt hiszem, te is.
S ha ez így van,
Legyünk együtt megint.
Ez, számomra lehetetlen.
Te vagy az értelme,
Silány kis életemnek.
Másfél hónapja ismertelek meg,
Másfél hónapja szívemből szeretlek.
Amint megláttam szemeid szép fényét,
Szívem úgy lett rabod mindörökké.
Aztán jobban megismertelek,
S szívembe belevéstelek.
Majd összeért az ajkunk,
S szívem lángragyúlot.
A táborból ég egy hetünk volt,
S Zánka szerelmünknek otthont adott.
Ha a fák és a rózsák beszélni tudnának,
Csak rólunk áradoznának.
Véget ért a hét, s mi hazajöttünk,
De szerelmünk tüze ki nem hülöt.
Azt mondtad, legyek a barátod,
S én repdestem a boldogságtól.
Megismertem a családodat,
Összejártunk a barátokkal.
Együtt voltunk minden nap,
S nem volt nálunk boldogabb.
Elmentem a családommal nyaralni,
S egy hétig egymás nélkül kellett létezni.
Majd hazajöttem hozzád,
S újra együtt töltöttünk sok szép órát.
Egy délután végül félreértést szült,
S kapcsolatunkra a viszály istennője ült.
Két nappal később el is hangzott a szó,
A szó, mi a szívembe hatalmas lyukat szúrt.
Tudod, hogy szeretlek,
Azt hiszem, te is.
S ha ez így van,
Legyünk együtt megint.
Kisangyalom
Kisangyalom, megláttalak, szeretlek,
Rabja lettem a két szép szemednek.
Szemeidnél is szebb a lelked,
Mellyel raboddá tettél engem.
Kisangyalom, rabod lettem én,
Hűséget fogadva, csak a tiéd.
Szertelek is én,
Mint a fák a napsütést.
Kisangyalom, ha nem láthatlak, szenvedek,
Hiányzik a hangod énnekem.
Hangod, mint a pacsirta éneke,
Mely boldogítja a szívemet.
Kisangyalom, nem bírom tovább,
Minden percben gondolok rád.
Most is magam előtt látlak,
Két karomba zárva.
Rabja lettem a két szép szemednek.
Szemeidnél is szebb a lelked,
Mellyel raboddá tettél engem.
Kisangyalom, rabod lettem én,
Hűséget fogadva, csak a tiéd.
Szertelek is én,
Mint a fák a napsütést.
Kisangyalom, ha nem láthatlak, szenvedek,
Hiányzik a hangod énnekem.
Hangod, mint a pacsirta éneke,
Mely boldogítja a szívemet.
Kisangyalom, nem bírom tovább,
Minden percben gondolok rád.
Most is magam előtt látlak,
Két karomba zárva.
A Boldogság szigetén
Itt fekszem én,
a Boldogság szigetén.
Boldogságom forrása mi lehetne más,
Mint egy szépséges fehér rózsaszál.
Ez a rózsaszál a legszebb a világon.
S ez, melyet leginkább kívánok.
Arcának tündéri vonását bármikor felismerném,
Hiszen ez a legkedvesebb arc a Földnek ezen a féltekén.
Szemei szép ragyogása, mint a legszebb csillagé,
Mely fényesebb bármely égitestnél.
Hangjának lágysága, mint a tavaszi szellő,
Mely újraéledő fáit köszönté.
A rózsaszál álomba szenderült már,
S én óvatosan betakarom a lábát.
Eltolom kicsit a haját,
S megcsókolom a homlokát.
a Boldogság szigetén.
Boldogságom forrása mi lehetne más,
Mint egy szépséges fehér rózsaszál.
Ez a rózsaszál a legszebb a világon.
S ez, melyet leginkább kívánok.
Arcának tündéri vonását bármikor felismerném,
Hiszen ez a legkedvesebb arc a Földnek ezen a féltekén.
Szemei szép ragyogása, mint a legszebb csillagé,
Mely fényesebb bármely égitestnél.
Hangjának lágysága, mint a tavaszi szellő,
Mely újraéledő fáit köszönté.
A rózsaszál álomba szenderült már,
S én óvatosan betakarom a lábát.
Eltolom kicsit a haját,
S megcsókolom a homlokát.
Bárcsak tudhatnám
Ülök a kávéház teraszán,
Várlak téged, ó legszebb virágszál.
Nem ismerlek túl hosszú ideje,
De a szívem csak a tied lett.
Fél ötre beszéltünk találkát,
De hat is rég elmúlt már.
Még egy darabig biztos várok rád,
Amíg erőt vesz rajtam a csalódás.
Mivel bántottalak meg, bárcsak tudhatnám?
Miért kellett összetörnöd egy ifjú álmát?
Mi a bajod bárcsak tudhatnám,
Hova lett a lány ki kedves hozzám.
Lassan elindulok hazafelé,
S talán nem is gondolok rád többé.
De azt bárcsak tudhatnám,
Hogy a szívemmel miért játszottál?
Várlak téged, ó legszebb virágszál.
Nem ismerlek túl hosszú ideje,
De a szívem csak a tied lett.
Fél ötre beszéltünk találkát,
De hat is rég elmúlt már.
Még egy darabig biztos várok rád,
Amíg erőt vesz rajtam a csalódás.
Mivel bántottalak meg, bárcsak tudhatnám?
Miért kellett összetörnöd egy ifjú álmát?
Mi a bajod bárcsak tudhatnám,
Hova lett a lány ki kedves hozzám.
Lassan elindulok hazafelé,
S talán nem is gondolok rád többé.
De azt bárcsak tudhatnám,
Hogy a szívemmel miért játszottál?
Csendes percek
Kiürült iskolában,
Egymagam vagyok.
Ülök az egyik padon,
S kicsit elbambulok.
Hirtelen mire leszek figyelmes?
Egy szorgos hangya megy el mellettem,
Pók szövi a hálóját,
S madár dalol a fáján.
Most minden olyan más,
Csendbe borult az iskolám.
A nyugalom szigetévé vált,
A gyerekzajos világ.
Az utca túlsó végén,
Zajlik még a munka.
A fáradhatatlan munkások
Dolgoznak, fúrnak, faragnak.
Ránézek az órámra,
Megint késében vagyok.
Az idill perceit magam mögött hagyom,
Mert az atyai szidást hallgathatom.
Egymagam vagyok.
Ülök az egyik padon,
S kicsit elbambulok.
Hirtelen mire leszek figyelmes?
Egy szorgos hangya megy el mellettem,
Pók szövi a hálóját,
S madár dalol a fáján.
Most minden olyan más,
Csendbe borult az iskolám.
A nyugalom szigetévé vált,
A gyerekzajos világ.
Az utca túlsó végén,
Zajlik még a munka.
A fáradhatatlan munkások
Dolgoznak, fúrnak, faragnak.
Ránézek az órámra,
Megint késében vagyok.
Az idill perceit magam mögött hagyom,
Mert az atyai szidást hallgathatom.
2010. június 4., péntek
Mit is mondjak én?
Mit is mondjak én,
Ha a búcsú hajnala elérkezzék,
S bágyad, szomorkás fejjel,
Nézek magam elé?
Magam előtt a homály,
Körülöttem a magány.
Mik vadul támadnak,
S szemembe könnycseppet csalnának.
Mit is mondjak én?
Ha a bánat körülölelvén,
Hideg csókjaival lelkem égetté,
S lágy szívemet felemészté.
Így ülök egy padon én,
A magányosság szigetén,
Bánat sziget, bánat szívem.
Mit is mondjak én?
Mit is mondjak én?
Ha ideülsz mellém,
S haldokló szívem újraélesztéd.
Mikor szemeim figyelik,
Arcod minden egyes mozzanását.
Az arcot, mely számomra a legkedvesebb,
S rajta a mosolyt, melyet leginkább szeretek.
Mit is mondjak még?
Mit is mondjak még?
Ha ragyogó szemeidbe nézek,
Megszűnik létezni a föld, és az ég.
E szempár szép,
S ezek maguk a tökély.
Ha hajadba fúj a szél,
S illatát felém terelé,
Szívem nem ismer bánatot többé.
Mit is mondjak most,
Ha holnap messzi útra mész,
S másfél hétig hiába kereshetlek én?
Még egyszer megcsodállak egészen,
Nehogy álomnak tűnjön, hogy ismerlek,
Még egyszer megnézlek, s odaadom e verset,
Vidd el magaddal a szívemmel.
Ha a búcsú hajnala elérkezzék,
S bágyad, szomorkás fejjel,
Nézek magam elé?
Magam előtt a homály,
Körülöttem a magány.
Mik vadul támadnak,
S szemembe könnycseppet csalnának.
Mit is mondjak én?
Ha a bánat körülölelvén,
Hideg csókjaival lelkem égetté,
S lágy szívemet felemészté.
Így ülök egy padon én,
A magányosság szigetén,
Bánat sziget, bánat szívem.
Mit is mondjak én?
Mit is mondjak én?
Ha ideülsz mellém,
S haldokló szívem újraélesztéd.
Mikor szemeim figyelik,
Arcod minden egyes mozzanását.
Az arcot, mely számomra a legkedvesebb,
S rajta a mosolyt, melyet leginkább szeretek.
Mit is mondjak még?
Mit is mondjak még?
Ha ragyogó szemeidbe nézek,
Megszűnik létezni a föld, és az ég.
E szempár szép,
S ezek maguk a tökély.
Ha hajadba fúj a szél,
S illatát felém terelé,
Szívem nem ismer bánatot többé.
Mit is mondjak most,
Ha holnap messzi útra mész,
S másfél hétig hiába kereshetlek én?
Még egyszer megcsodállak egészen,
Nehogy álomnak tűnjön, hogy ismerlek,
Még egyszer megnézlek, s odaadom e verset,
Vidd el magaddal a szívemmel.
2010. április 26., hétfő
Tündér megismerése
Nézelődtem az interneten,
Vajon kit ismerhetek?
Miként figyelem a képeket,
Tekintetem egy tündéri arcon akad meg.
Erről az arcról süt a kedvesség,
Mosolyáról a szemérmetesség.
Amint két szemébe pillantottam,
Azonnal megbabonázódtam.
Szemeiddel megbabonáztál,
Szépségeddel elkápráztattál.
Lelkemet megérintetted,
Szívemet raboddá tetted.
Gondolkoztam sokat, mit is tegyek,
Az aggodalomtól mind két kezem remeget.
Végül, sok jót nem remélve,
Felvettelek az MSN-emre.
Telnek a napok,
S egyre jobban ismerlek.
Telnek a napok,
S egyre jobban kedvellek.
Vajon kit ismerhetek?
Miként figyelem a képeket,
Tekintetem egy tündéri arcon akad meg.
Erről az arcról süt a kedvesség,
Mosolyáról a szemérmetesség.
Amint két szemébe pillantottam,
Azonnal megbabonázódtam.
Szemeiddel megbabonáztál,
Szépségeddel elkápráztattál.
Lelkemet megérintetted,
Szívemet raboddá tetted.
Gondolkoztam sokat, mit is tegyek,
Az aggodalomtól mind két kezem remeget.
Végül, sok jót nem remélve,
Felvettelek az MSN-emre.
Telnek a napok,
S egyre jobban ismerlek.
Telnek a napok,
S egyre jobban kedvellek.
2010. április 1., csütörtök
Az elmúlás
Ma még fiatal vagyok,
Testem tavaszát éli.
Lelkem tele van tervekkel,
Szívem pedig elképzelésekkel.
Ma még mosolytól ragyog az arcom,
S munkára kész mind két karom.
Szorgoskodok, mint a hangya,
De ki tudja, mit hoz majd a holnap.
Repülnek az évek,
Eltűnnek a széllel.
Fejemet is beborítják,
Ősz hajtincseikkel.
Ha majd eljön életem tele,
S szemfedő takarja el szememet.
Lesz-e olyan, ki visszasír engem,
S síromra virágot helyez el.
Ha itt hagyom ezt a közeget,
S pihenni térek a mennyekbe.
Egyet tegyetek meg nekem:
Sírom mellé fűzfát ültessetek.
Testem tavaszát éli.
Lelkem tele van tervekkel,
Szívem pedig elképzelésekkel.
Ma még mosolytól ragyog az arcom,
S munkára kész mind két karom.
Szorgoskodok, mint a hangya,
De ki tudja, mit hoz majd a holnap.
Repülnek az évek,
Eltűnnek a széllel.
Fejemet is beborítják,
Ősz hajtincseikkel.
Ha majd eljön életem tele,
S szemfedő takarja el szememet.
Lesz-e olyan, ki visszasír engem,
S síromra virágot helyez el.
Ha itt hagyom ezt a közeget,
S pihenni térek a mennyekbe.
Egyet tegyetek meg nekem:
Sírom mellé fűzfát ültessetek.
2010. március 31., szerda
Zoltán és Vivien
Lajos király tornát hívott össze,
Hogy legszebb lányának férjet keressen.
Jöttek is a lovagok messzi földekről,
Kincseikkel megrakott lovaikon.
Diósgyőr vára megtelt a sok nemessel,
Kik izgatottan vártak erre az eseményre.
Még a parasztok is figyelték,
Melyik lovagé lesz úrnőjük,
S vele együtt királyságuk.
Estére nagy mulatságot rendeztek,
Melyen minden ifjú harcos megjelent.
Lejött a király is jobbján az ő Vivienjével,
S e képen köszöntötte az egybegyűlteket:
Ifjú urak köszöntelek titeket,
Remélem vőmet, köztettek lelem,
Holnap reggel harcra kerül a sor,
S eldől kié lesz szép lányom,
Vele együtt egész királyságom.
A király köszöntőjét taps fogadta,
S szépséges lányát táncba szólította,
Az első nemes lelkű ifjú,
Ki a legbátrabbnak bizonyult.
Jöttek a lovagok egymás után,
Számolni sem lehetet tán,
Hány tánc követte egymást.
Már annak is fájt a lába,
Ki csak szemmel csodálta.
Az utolsó kérőnek maradt,
Bizonyos Zoltán lovag,
Borsod megye legkisebb harcosa.
Mélyen meghajolt a királylány előtt,
S kezét nyújtva kérte őt,
Járjon vele is egy lejtőt.
Vivien kéznyújtással fogadta,
A terem közepére toppantak,
S ott táncoltak boldogan.
A táncnak egyik sem akarat véget vetni,
Együtt voltak egészen éjfélig.
Utána sem búcsúztak el szívesen,
De az atyai szónak engedniük kellett.
Mosolyogva figyelték egymást,
Tekintetükkel nem kerestek mást,
Csak a másik ragyogó szempárt.
Meghajolva jóéjszakát kívántak,
S Zoltán kezet csókolt a királylánynak.
Eljött végre az ideje,
Hogy szép Vivienért megmérkőzzenek.
A nemes ifjak felsorakozta,
S a király párokba sorsolta azokat.
A győztes az lesz, mondta hangosan,
Ki legtovább a lován marad.
A győztesé lesz, mint tudjátok,
Legszebb leányom,
Vele együtt királyságom.
Elkezdődtek a párviadalok,
Kardot rántottak az elszánt párok.
Csörögtek a kardok,
Törtek a pajzsok.
Hullottak a lovagok, mint gyümölcs a fáról,
Míg végül csak kettő maradt lóháton.
A döntő harcot Zoltán vívja majd,
Egy nála sokkal idősebb harcossal.
A lovagok készen állnak,
Már csak egy jelre várnak.
Amint megszólal a trombita,
Gyorsan egymásnak rontanak.
Szikrát hánynak a kardok,
Lyukat fúrnak a buzogányok.
Zoltán nagyot üt az öregre,
Ki az ütéstől a földön fetreng.
Zoltán lett a torna bajnoka,
S a trón várományosa.
A királylány elé vágtatott,
Majd lováról leugrott.
Karjai közé zárta kedvesét,
Nem is engedte el soha többé.
Együtt éltek a világ végéig,
S azután is egy kevéssel ideig.
Hogy legszebb lányának férjet keressen.
Jöttek is a lovagok messzi földekről,
Kincseikkel megrakott lovaikon.
Diósgyőr vára megtelt a sok nemessel,
Kik izgatottan vártak erre az eseményre.
Még a parasztok is figyelték,
Melyik lovagé lesz úrnőjük,
S vele együtt királyságuk.
Estére nagy mulatságot rendeztek,
Melyen minden ifjú harcos megjelent.
Lejött a király is jobbján az ő Vivienjével,
S e képen köszöntötte az egybegyűlteket:
Ifjú urak köszöntelek titeket,
Remélem vőmet, köztettek lelem,
Holnap reggel harcra kerül a sor,
S eldől kié lesz szép lányom,
Vele együtt egész királyságom.
A király köszöntőjét taps fogadta,
S szépséges lányát táncba szólította,
Az első nemes lelkű ifjú,
Ki a legbátrabbnak bizonyult.
Jöttek a lovagok egymás után,
Számolni sem lehetet tán,
Hány tánc követte egymást.
Már annak is fájt a lába,
Ki csak szemmel csodálta.
Az utolsó kérőnek maradt,
Bizonyos Zoltán lovag,
Borsod megye legkisebb harcosa.
Mélyen meghajolt a királylány előtt,
S kezét nyújtva kérte őt,
Járjon vele is egy lejtőt.
Vivien kéznyújtással fogadta,
A terem közepére toppantak,
S ott táncoltak boldogan.
A táncnak egyik sem akarat véget vetni,
Együtt voltak egészen éjfélig.
Utána sem búcsúztak el szívesen,
De az atyai szónak engedniük kellett.
Mosolyogva figyelték egymást,
Tekintetükkel nem kerestek mást,
Csak a másik ragyogó szempárt.
Meghajolva jóéjszakát kívántak,
S Zoltán kezet csókolt a királylánynak.
Eljött végre az ideje,
Hogy szép Vivienért megmérkőzzenek.
A nemes ifjak felsorakozta,
S a király párokba sorsolta azokat.
A győztes az lesz, mondta hangosan,
Ki legtovább a lován marad.
A győztesé lesz, mint tudjátok,
Legszebb leányom,
Vele együtt királyságom.
Elkezdődtek a párviadalok,
Kardot rántottak az elszánt párok.
Csörögtek a kardok,
Törtek a pajzsok.
Hullottak a lovagok, mint gyümölcs a fáról,
Míg végül csak kettő maradt lóháton.
A döntő harcot Zoltán vívja majd,
Egy nála sokkal idősebb harcossal.
A lovagok készen állnak,
Már csak egy jelre várnak.
Amint megszólal a trombita,
Gyorsan egymásnak rontanak.
Szikrát hánynak a kardok,
Lyukat fúrnak a buzogányok.
Zoltán nagyot üt az öregre,
Ki az ütéstől a földön fetreng.
Zoltán lett a torna bajnoka,
S a trón várományosa.
A királylány elé vágtatott,
Majd lováról leugrott.
Karjai közé zárta kedvesét,
Nem is engedte el soha többé.
Együtt éltek a világ végéig,
S azután is egy kevéssel ideig.
2010. március 20., szombat
Sándornak
Eljött az a derűs márciusi nap,
Mikor Sándor barátomnak névnapja van.
Köszönöm hát ezzel a verssel,
S jó tanácsokkal látom el.
Először is barátocskám,
Ne légy olyan szeles most már.
Vegyél vissza a tempóból,
S ne légy olyan kapkodó.
Legyél kicsit szorgalmasabb,
Hiszen a továbbtanulás a legfontosabb.
A szüleid is akkor boldogak,
Ha nem aggódnak miattad.
Nem azt mondom,
Hogy vesd meg a sportot.
S többet ne szórakozz,
Hiszen az is fontos.
De lassan eljön az ideje,
Hogy eldőljön, felnőttként mi leszel.
A sok nevetésnek sírás is lehet a vége,
Kérlek, kapj hát gyorsan észbe.
Szívemen viselem sorsodat,
Segítő kezet nyújtok boldogan,
Veled leszek jóban, rosszban,
S remélem még sok névnapodban.
Mikor Sándor barátomnak névnapja van.
Köszönöm hát ezzel a verssel,
S jó tanácsokkal látom el.
Először is barátocskám,
Ne légy olyan szeles most már.
Vegyél vissza a tempóból,
S ne légy olyan kapkodó.
Legyél kicsit szorgalmasabb,
Hiszen a továbbtanulás a legfontosabb.
A szüleid is akkor boldogak,
Ha nem aggódnak miattad.
Nem azt mondom,
Hogy vesd meg a sportot.
S többet ne szórakozz,
Hiszen az is fontos.
De lassan eljön az ideje,
Hogy eldőljön, felnőttként mi leszel.
A sok nevetésnek sírás is lehet a vége,
Kérlek, kapj hát gyorsan észbe.
Szívemen viselem sorsodat,
Segítő kezet nyújtok boldogan,
Veled leszek jóban, rosszban,
S remélem még sok névnapodban.
A hóvirág és a Nap
Élt egy hóvirág a Fagyos Földön. Ezt a virágot körülvette a bánat és a szomorúság. A bánat és a szomorúság elkezdte emészteni a hóvirágot, és a virág kezdte elfelejteni egykori szépségét, valamint boldogságát. A boldogságot, mely megszépítette és beragyogta az életét. A szomorúságtól elkezdte hullatni a szirmait. Minden egyes nap elejtette egy-egy szirmát. Lassan már csak egyetlen szirma maradt, s az is elkezdett remegni. Mikor szinte már semmi esélyt nem lehetet látni, különös dolog történt.
Egy kis vörös folt vált láthatóvá az égbolton. Ez a folt egyre nagyobb formát öltött és hasonlóvá vált egy nagy narancshoz. A nagy narancs egyre erősebb lett és a hóvirág minden órával melegebbnek érezte a levegőt. A virág elengedte a haldokló szirmát, de nem szomorkodott miatta.
Amint lehullott az utolsó beteg szirma hírtelen átjárta egy különös bizsergés. Ez a bizsergés a gyökerénél kezdődött és egészen a szirmok üres helyéig tartott. Miután ez az érzés elmúlt teljesen másképp érezte magát a virág. A levelei felé nézett és észrevette, hogy visszanőtt az egyik szirma. Ez az új szirom szebb volt, mint a régiek szépségének egésze. S úgy ragyogott a fény alatt, mint egy gyémánt. Tudta, hogy ez a változás annak a nagy narancsnak köszönheti, amely nemrég jelent meg az égen.
- Köszönöm, hogy meggyógyítottál! Bocsáss meg, de te ki vagy? Még sohasem láttam hozzád foghatót. – mondta a virág.
- Én a Nap vagyok, kicsiny kis virág. – válaszolt a nagy narancs.
- Ha te nem jelensz meg biztos, elemésztett volna a bánat és a fájdalom. Már az utolsó szirmait is elhullajtottam. – folytatta a virág.
- Hiszen én mindig itt voltam. Lehet, hogy nem vettél észre, de az idők kezdete óta itt ragyogom, és minden napra megújulok. – magyarázta a Nap.
- Lehet. Ha belegondolok, van egy foszlányi emlékem valami vörös gömbről. De ez már nagyon rég volt és sok rossz dolog történt velem. Elvesztettem a barátaimat és a családomat. Azóta érzem ezt a szomorúságot, ami teljesen átjárta a testem. – mesélte a virág.
- Most el kell mennem, de holnap reggel visszatérek. – ígérte a Nap.
- Félek, hogy többet nem látlak. Veled nagyon jól érzem magam és minden bút elfeledek. – szomorkodott a növény.
- Megígérem, hogy holnap újra találkozunk. – fogadkozott az égitest.
Elment a Nap és a hóvirág egyedül maradt, de nem volt szomorú, mert végig nagy narancsra gondolt.
Másnap reggel a virág arra ébred, hogy mindent beragyog a fényesség. Kinyitotta a szemét és látta, hogy újra eljött hozzá a Nap. Ismét érezte a bizsergést és rátekintett a szirmai helyére és észrevette, hogy egy újabb jelent meg.
- Hát újra eljöttél hozzám? – kérdezte a virág boldogan.
- Itt vagyok, ahogy megígértem. – mondta a Nap. - Látom nőtt egy új szirmod. Nagyon szépek, mint ahogy a virág is az, amelyik viseli azokat.
- Nagyon kedves vagy, hogy ezt mondod. Ezeket, az új szirmokat csakis neked köszönhetem. – hálálkodott a hóvirág.
- Ha csak az kell hozzá, hogy újra boldog és szép legyél, én örökre vissza-visszatérek hozzád minden reggel. – fogadkozott a „narancs”.
- Akkor viszont én leszek a legboldogabb az egész világon. – válaszolt a növény.
A Nap pedig minden egyes nap visszatért a virághoz. Teltek a napok és a hóvirág minden nap újabb szirmot növesztett. Rövid időn belül a virág visszaszerezte az összes szirmát és úgy tündökölt a napfényben. Azonban a Nap nem hagyta magára ezután sem a szépséges növényt és mindig visszatért hozzá korán reggel. A napok múlásával egyre jobban megszerette ezt a virágot és már akkor boldog volt, ha újra láthatta. A hóvirág is kedvelte a Napot, akit csak Narancsnak hívott és élvezte ő is nagyon, ha együtt lehetett az ő narancsával. Egy héttel azután, hogy visszanőttek a szirmok, különös reggelre ébredt a virág. Ameddig a szem ellát telis-tele volt a mező szebbnél szebb virágokkal. A szép virágok közepén áll a hóvirág, a legszebb mindegyik közül.
- Honnét került ide ez a sok virág? – kérdezte a virág.
- Ezek a te boldogságod miatt kellek ki. – magyarázta a Nap.
- Ezt is neked köszönhetem. Tőled ragyognak a szirmaim és én magam is szebbnek érzem magam. Ugye nem hagysz el? Nem akarlak elveszíteni. – mondta a virág.
- Nem is fogsz. Minden reggel visszatérek hozzád a világ végezetéig. – fogadta a Narancs.
Így is történt, a Nap minden nap visszatért a virághoz és együtt töltötték minden idejüket. A világ végéig boldogok voltak egymás társaságában.
Vége!
Egy kis vörös folt vált láthatóvá az égbolton. Ez a folt egyre nagyobb formát öltött és hasonlóvá vált egy nagy narancshoz. A nagy narancs egyre erősebb lett és a hóvirág minden órával melegebbnek érezte a levegőt. A virág elengedte a haldokló szirmát, de nem szomorkodott miatta.
Amint lehullott az utolsó beteg szirma hírtelen átjárta egy különös bizsergés. Ez a bizsergés a gyökerénél kezdődött és egészen a szirmok üres helyéig tartott. Miután ez az érzés elmúlt teljesen másképp érezte magát a virág. A levelei felé nézett és észrevette, hogy visszanőtt az egyik szirma. Ez az új szirom szebb volt, mint a régiek szépségének egésze. S úgy ragyogott a fény alatt, mint egy gyémánt. Tudta, hogy ez a változás annak a nagy narancsnak köszönheti, amely nemrég jelent meg az égen.
- Köszönöm, hogy meggyógyítottál! Bocsáss meg, de te ki vagy? Még sohasem láttam hozzád foghatót. – mondta a virág.
- Én a Nap vagyok, kicsiny kis virág. – válaszolt a nagy narancs.
- Ha te nem jelensz meg biztos, elemésztett volna a bánat és a fájdalom. Már az utolsó szirmait is elhullajtottam. – folytatta a virág.
- Hiszen én mindig itt voltam. Lehet, hogy nem vettél észre, de az idők kezdete óta itt ragyogom, és minden napra megújulok. – magyarázta a Nap.
- Lehet. Ha belegondolok, van egy foszlányi emlékem valami vörös gömbről. De ez már nagyon rég volt és sok rossz dolog történt velem. Elvesztettem a barátaimat és a családomat. Azóta érzem ezt a szomorúságot, ami teljesen átjárta a testem. – mesélte a virág.
- Most el kell mennem, de holnap reggel visszatérek. – ígérte a Nap.
- Félek, hogy többet nem látlak. Veled nagyon jól érzem magam és minden bút elfeledek. – szomorkodott a növény.
- Megígérem, hogy holnap újra találkozunk. – fogadkozott az égitest.
Elment a Nap és a hóvirág egyedül maradt, de nem volt szomorú, mert végig nagy narancsra gondolt.
Másnap reggel a virág arra ébred, hogy mindent beragyog a fényesség. Kinyitotta a szemét és látta, hogy újra eljött hozzá a Nap. Ismét érezte a bizsergést és rátekintett a szirmai helyére és észrevette, hogy egy újabb jelent meg.
- Hát újra eljöttél hozzám? – kérdezte a virág boldogan.
- Itt vagyok, ahogy megígértem. – mondta a Nap. - Látom nőtt egy új szirmod. Nagyon szépek, mint ahogy a virág is az, amelyik viseli azokat.
- Nagyon kedves vagy, hogy ezt mondod. Ezeket, az új szirmokat csakis neked köszönhetem. – hálálkodott a hóvirág.
- Ha csak az kell hozzá, hogy újra boldog és szép legyél, én örökre vissza-visszatérek hozzád minden reggel. – fogadkozott a „narancs”.
- Akkor viszont én leszek a legboldogabb az egész világon. – válaszolt a növény.
A Nap pedig minden egyes nap visszatért a virághoz. Teltek a napok és a hóvirág minden nap újabb szirmot növesztett. Rövid időn belül a virág visszaszerezte az összes szirmát és úgy tündökölt a napfényben. Azonban a Nap nem hagyta magára ezután sem a szépséges növényt és mindig visszatért hozzá korán reggel. A napok múlásával egyre jobban megszerette ezt a virágot és már akkor boldog volt, ha újra láthatta. A hóvirág is kedvelte a Napot, akit csak Narancsnak hívott és élvezte ő is nagyon, ha együtt lehetett az ő narancsával. Egy héttel azután, hogy visszanőttek a szirmok, különös reggelre ébredt a virág. Ameddig a szem ellát telis-tele volt a mező szebbnél szebb virágokkal. A szép virágok közepén áll a hóvirág, a legszebb mindegyik közül.
- Honnét került ide ez a sok virág? – kérdezte a virág.
- Ezek a te boldogságod miatt kellek ki. – magyarázta a Nap.
- Ezt is neked köszönhetem. Tőled ragyognak a szirmaim és én magam is szebbnek érzem magam. Ugye nem hagysz el? Nem akarlak elveszíteni. – mondta a virág.
- Nem is fogsz. Minden reggel visszatérek hozzád a világ végezetéig. – fogadta a Narancs.
Így is történt, a Nap minden nap visszatért a virághoz és együtt töltötték minden idejüket. A világ végéig boldogok voltak egymás társaságában.
Vége!
Kifásultam teljesen
Kifásultam teljesen,
Üres vagyok odabent.
Elvesztettem a lényeget,
Miért értelmes léteznem?
Kifásultam teljesen,
Nem lelem a helyemet.
Lebegek a föld felett,
Magányos vagyok egészen.
Te voltál az értelem,
Mely a Földhöz szegezett.
De eltávolodtál tőlem,
S a mélybe vetettél engemet.
Boldog voltam veled,
S örömmel volt tele a szívem.
De magamra hagytál hírtelen,
Szomorúság tölti be a lelkemet.
Emészti a bánat a testemet,
Sorvassza a lelkemet.
Küzdenem kell erősen,
Ment kifásultam teljesen.
Üres vagyok odabent.
Elvesztettem a lényeget,
Miért értelmes léteznem?
Kifásultam teljesen,
Nem lelem a helyemet.
Lebegek a föld felett,
Magányos vagyok egészen.
Te voltál az értelem,
Mely a Földhöz szegezett.
De eltávolodtál tőlem,
S a mélybe vetettél engemet.
Boldog voltam veled,
S örömmel volt tele a szívem.
De magamra hagytál hírtelen,
Szomorúság tölti be a lelkemet.
Emészti a bánat a testemet,
Sorvassza a lelkemet.
Küzdenem kell erősen,
Ment kifásultam teljesen.
2010. március 8., hétfő
Rózsaszál köszöntője
Március nyolcadika van ma,
S köszönteni illik a szép lányokat.
Láttam én már sok leányt,
De egyik se oly szép, mint te, rózsaszál.
Behunyom a szemem, s arra gondolok,
Mit mondjak neked ezen a napsütötte hajnalon.
Míg gondolkodom az idő csak szalad,
De nem tudok olyat, mely szépségedre rámutatna.
Talán elég lesz az, hogy te vagy a legszebb.
Hozzád hasonló ezer év alatt nem születik még egy.
Áldom a szerencsét, hogy megismerhettelek.
Reménykedem, hogy soha sem veszítelek el.
Köszöntelek e verssel,
Kívánok sok szépet, nagyon sok jót.
Feled a bút, a bánatot,
Mosolyt lássak ajkaidon.
S köszönteni illik a szép lányokat.
Láttam én már sok leányt,
De egyik se oly szép, mint te, rózsaszál.
Behunyom a szemem, s arra gondolok,
Mit mondjak neked ezen a napsütötte hajnalon.
Míg gondolkodom az idő csak szalad,
De nem tudok olyat, mely szépségedre rámutatna.
Talán elég lesz az, hogy te vagy a legszebb.
Hozzád hasonló ezer év alatt nem születik még egy.
Áldom a szerencsét, hogy megismerhettelek.
Reménykedem, hogy soha sem veszítelek el.
Köszöntelek e verssel,
Kívánok sok szépet, nagyon sok jót.
Feled a bút, a bánatot,
Mosolyt lássak ajkaidon.
2010. március 7., vasárnap
Nők napja
Nők nélkül élni nem lehet,
S nem is érdemes.
Hiszen ők töltik be az űrt,
Sötét kis szívünkben.
Március nyolcadikán őket ünnepeljük,
Egy-egy ajándékkal nekik kedveskedünk.
Én sem teszek másképpen,
Ezzel a verssel köszöntelek tégedet.
E napon minden férfi kedves,
A számára fontos nőkkel.
Ezen a napon mindenki figyelmes,
Ha találkozik egy hölggyel.
Mindent megteszünk,
Mit máskor elfeledünk.
Sajnálatos viszont,
Ha máskor nem így tesszük.
Lehetsz anya, vagy feleség,
Barátnő vagy kistestvér.
Akár jó barát, kedves ismerős,
Fogadd el ezt a köszöntőt.
S nem is érdemes.
Hiszen ők töltik be az űrt,
Sötét kis szívünkben.
Március nyolcadikán őket ünnepeljük,
Egy-egy ajándékkal nekik kedveskedünk.
Én sem teszek másképpen,
Ezzel a verssel köszöntelek tégedet.
E napon minden férfi kedves,
A számára fontos nőkkel.
Ezen a napon mindenki figyelmes,
Ha találkozik egy hölggyel.
Mindent megteszünk,
Mit máskor elfeledünk.
Sajnálatos viszont,
Ha máskor nem így tesszük.
Lehetsz anya, vagy feleség,
Barátnő vagy kistestvér.
Akár jó barát, kedves ismerős,
Fogadd el ezt a köszöntőt.
2010. március 6., szombat
Egyre szebb leszel
Múlnak a napok,
Telnek a hetek.
S minden egyes héttel
Egyre szebb leszel.
Minden hétfőn kélkedve figyelem,
Vajon megszépültél-e az új hétre.
Nem értettem soha sem,
Hogyan fokozhatod szépséged.
A hatalmas szépségedet,
Mellyel senki sem vetekedhet.
Arcod ragyogó fénye,
Betölti sötét elmémet.
Ha ritkán rám mosolyogsz,
Lelkemből a zordság kicsorbul.
Lágy érintésedtől.
Vad szívem is megindul.
Szépségednél talán,
Csak szerénységed nagyobb.
Ez az, amit leginkább csodálok,
Hiszen nincs rá semmi okod.
Telnek a hetek.
S minden egyes héttel
Egyre szebb leszel.
Minden hétfőn kélkedve figyelem,
Vajon megszépültél-e az új hétre.
Nem értettem soha sem,
Hogyan fokozhatod szépséged.
A hatalmas szépségedet,
Mellyel senki sem vetekedhet.
Arcod ragyogó fénye,
Betölti sötét elmémet.
Ha ritkán rám mosolyogsz,
Lelkemből a zordság kicsorbul.
Lágy érintésedtől.
Vad szívem is megindul.
Szépségednél talán,
Csak szerénységed nagyobb.
Ez az, amit leginkább csodálok,
Hiszen nincs rá semmi okod.
2010. február 26., péntek
Bátor pajtás…
Bátor pajtás légy most résen,
Figyeld, mit mondok néked.
Megmondom neked őszintén,
Nálad jobb barátot el sem képzelnék.
Bátor pajtás jöjjön ide,
Hallgasd meg ezt a verset.
Leírom e pár sorocskában,
Mit ér nekem a barátsága.
Bátor pajtás barátságod,
Eltöröl minden galádságot.
Örül a lelkem, ha jóban vagyunk,
Bús a szívem, ha összekapunk.
Bátor pajtás így kívánom,
Isten áldjon meg névnapodon.
Légy lelkesebb és kitartóbb,
Találd meg a hozzád valót
Figyeld, mit mondok néked.
Megmondom neked őszintén,
Nálad jobb barátot el sem képzelnék.
Bátor pajtás jöjjön ide,
Hallgasd meg ezt a verset.
Leírom e pár sorocskában,
Mit ér nekem a barátsága.
Bátor pajtás barátságod,
Eltöröl minden galádságot.
Örül a lelkem, ha jóban vagyunk,
Bús a szívem, ha összekapunk.
Bátor pajtás így kívánom,
Isten áldjon meg névnapodon.
Légy lelkesebb és kitartóbb,
Találd meg a hozzád valót
Csak ülök, s közben figyelek
Csak ülök, s közben figyelek. Figyelem a szépséget, mellyel egy ember sem telhet be. Ez a szépség, Te vagy. Te, aki beragyogja az egész termet. Mosolyod, mely mostanában oly ritkaság, felolvasztja kőbe, jégé fagyot, zord szívemet. Két barna szemednél szebbet még sosem láttam, talán a csillagok közt sincsen párja. Hangod, oly édes, mint a méz, s kábítóbb, mindennél mi e földön él.
Csak ülök, s közben figyelek. Minden óra veled, olyan, mintha egy másik világban lennék. Ez a világ békés és boldog. Ebben a világban egy másik ember vagyok. Egy olyan ember, aki megértőbb és sokkal kedvesebb.
Csak ülök, s közben figyelek. Ha szembe jössz velem a folyosón, örül a szívem. Lehet bármi nagy bajom, mikor meglátlak minden bút magam mögött hagyok.
Csak ülök, s közben figyelek. A puszta létezésed is boldoggá tesz. Ha egy levegőt szívunk be, repdesek, mert ez a tudat mindennél többet jelent nekem.
Csak ülök, s közben Téged figyellek…
Csak ülök, s közben figyelek. Minden óra veled, olyan, mintha egy másik világban lennék. Ez a világ békés és boldog. Ebben a világban egy másik ember vagyok. Egy olyan ember, aki megértőbb és sokkal kedvesebb.
Csak ülök, s közben figyelek. Ha szembe jössz velem a folyosón, örül a szívem. Lehet bármi nagy bajom, mikor meglátlak minden bút magam mögött hagyok.
Csak ülök, s közben figyelek. A puszta létezésed is boldoggá tesz. Ha egy levegőt szívunk be, repdesek, mert ez a tudat mindennél többet jelent nekem.
Csak ülök, s közben Téged figyellek…
DORKA
Drága kincs vagy te,
Hozzád hasonló nincs még egy.
Lehet temérdek földi kincsem,
De egyik sem ér fel véled.
Olyan szép vagy te,
Mint egy égi lélek.
Két szép szemed fénye,
Beragyogja az egem.
Ragyog a szemem,
Szárnyal a lelkem.
Ha veled vagyok,
Repdes a szívem.
Kedvesebb lányt nálad,
Soha sem láttam.
Hozzád fogható szépet,
Még mesékben sem láttam.
Amikor rád gondolok,
Nagyon boldog vagyok.
Mikor meglátom mosolyod,
A föld felett járok.
Hozzád hasonló nincs még egy.
Lehet temérdek földi kincsem,
De egyik sem ér fel véled.
Olyan szép vagy te,
Mint egy égi lélek.
Két szép szemed fénye,
Beragyogja az egem.
Ragyog a szemem,
Szárnyal a lelkem.
Ha veled vagyok,
Repdes a szívem.
Kedvesebb lányt nálad,
Soha sem láttam.
Hozzád fogható szépet,
Még mesékben sem láttam.
Amikor rád gondolok,
Nagyon boldog vagyok.
Mikor meglátom mosolyod,
A föld felett járok.
2010. február 6., szombat
Lévayban
Ha a Lévayban vagyok,
Mindig boldog vagyok.
Mikor reggel megérkezem,
Már akkor majd ki csattanok.
Ha kinyitom a kaput,
S belépek az ajtón.
Arcom már ragyog,
Annyira vártam az új napot.
Köszönök a portásnak,
Az se zavar ha nem kapok választ.
Végig megyek a folyosón,
Majd a terembe toppanok.
A teremben már várnak,
A koránkelő társak.
Kezet foguk velük,
S jókat nevetgélünk.
Elmegyünk a szekrényhez,
Közben nézzük a szép hölgyeket.
A Lévays lányoknak párja nincsen,
Szebbet náluk nem lelhetek.
Visszamegyek a terembe,
Barátomat ott lelem.
Köszönök neki,
S kimegyünk focizni.
Végigüljük az órákat,
Sokat beszélünk utána.
Együtt megyünk enni,
S utána is szórakozni.
Mindig boldog vagyok.
Mikor reggel megérkezem,
Már akkor majd ki csattanok.
Ha kinyitom a kaput,
S belépek az ajtón.
Arcom már ragyog,
Annyira vártam az új napot.
Köszönök a portásnak,
Az se zavar ha nem kapok választ.
Végig megyek a folyosón,
Majd a terembe toppanok.
A teremben már várnak,
A koránkelő társak.
Kezet foguk velük,
S jókat nevetgélünk.
Elmegyünk a szekrényhez,
Közben nézzük a szép hölgyeket.
A Lévays lányoknak párja nincsen,
Szebbet náluk nem lelhetek.
Visszamegyek a terembe,
Barátomat ott lelem.
Köszönök neki,
S kimegyünk focizni.
Végigüljük az órákat,
Sokat beszélünk utána.
Együtt megyünk enni,
S utána is szórakozni.
2010. január 19., kedd
A magyar nép legnagyobb fájdalma
Mi az, mi leginkább fáj a magyar népnek?
Mi az, mitől mind nagy haragra gerjed?
Nagy történelmének súlyos veszteségét,
Egy nép sem tűrné el ily hatalmas szégyent.
Elviselni e rút gyötrelmet,
Elengedni szép történelmünket.
Mi, igaz magyarok, nem tudjuk,
S míg élünk e földön, soha nem fogjuk.
Meggyalázni egy ilyen népet,
Bemocskolni nagy nevüket.
S földbe döngölni, mint az elhunyt embert,
Milyen mocskos fattyú képes?
Trianonnak tűrhetetlen szennyét,
Ép eszű ember ne viselje tovább.
Mossuk le gyorsan eme nagy tragédiát,
S együtt követeljünk igazságszolgáltatást
Mi az, mitől mind nagy haragra gerjed?
Nagy történelmének súlyos veszteségét,
Egy nép sem tűrné el ily hatalmas szégyent.
Elviselni e rút gyötrelmet,
Elengedni szép történelmünket.
Mi, igaz magyarok, nem tudjuk,
S míg élünk e földön, soha nem fogjuk.
Meggyalázni egy ilyen népet,
Bemocskolni nagy nevüket.
S földbe döngölni, mint az elhunyt embert,
Milyen mocskos fattyú képes?
Trianonnak tűrhetetlen szennyét,
Ép eszű ember ne viselje tovább.
Mossuk le gyorsan eme nagy tragédiát,
S együtt követeljünk igazságszolgáltatást
Különös szerlem volt
Különös szerelem volt,
Mely hozzád kapcsolt.
Különös szerelem volt,
Mely hozzád csatolt.
Veled minden napom,
Csak úgy ragyogott.
Mosolyod láttán,
Szívem egyre csak dobogott.
Beborult az ég,
Vihar közelít.
Fagyos már a levegő,
Szívem is búba borult rég.
Oda már a szerelem,
Többet nem is keressem.
Különös szerelem volt,
Melynek most végett vetettek.
Mely hozzád kapcsolt.
Különös szerelem volt,
Mely hozzád csatolt.
Veled minden napom,
Csak úgy ragyogott.
Mosolyod láttán,
Szívem egyre csak dobogott.
Beborult az ég,
Vihar közelít.
Fagyos már a levegő,
Szívem is búba borult rég.
Oda már a szerelem,
Többet nem is keressem.
Különös szerelem volt,
Melynek most végett vetettek.
Csalódás
Te voltál nekem minden,
De megint csalódnom kellett.
Úgy látszott szeretsz engem,
De csak szórakozni volt jó neked.
Lassan szívemből szerettelek,
S csak te kellettél volna nekem.
Érted mással szakítottam,
Csak szeretned kellett volna.
Azt mondják, helyes vagyok,
Ezek szerint, te másképp látod.
Azt mondják, kedves vagyok,
Tiéd lehetet volna mindenem,
Érted feladtam volna az életem.
Tiéd volt a szívem,
De neked csak játszani kellett.
De megint csalódnom kellett.
Úgy látszott szeretsz engem,
De csak szórakozni volt jó neked.
Lassan szívemből szerettelek,
S csak te kellettél volna nekem.
Érted mással szakítottam,
Csak szeretned kellett volna.
Azt mondják, helyes vagyok,
Ezek szerint, te másképp látod.
Azt mondják, kedves vagyok,
Tiéd lehetet volna mindenem,
Érted feladtam volna az életem.
Tiéd volt a szívem,
De neked csak játszani kellett.
Minden percben
Minden percben rád gondolok,
Minden percben utánad vágyom.
Lehunyom a szemem,
S ott sem szabadulok tőled.
Aludni sem merek,
Mert még ott is utánad epedek.
Ha becsukom a szemem,
Csak te lebegsz előttem.
Csókod kísért engem,
S legbelül emészti a lelkem.
Tested melege éget,
Már a szívemet is felperzselte.
Nem hiszem, hogy nem szeretsz,
Ez képtelenség lenne.
Lemondanék rólad,
De akkor nem élnék holnap.
Minden percben utánad vágyom.
Lehunyom a szemem,
S ott sem szabadulok tőled.
Aludni sem merek,
Mert még ott is utánad epedek.
Ha becsukom a szemem,
Csak te lebegsz előttem.
Csókod kísért engem,
S legbelül emészti a lelkem.
Tested melege éget,
Már a szívemet is felperzselte.
Nem hiszem, hogy nem szeretsz,
Ez képtelenség lenne.
Lemondanék rólad,
De akkor nem élnék holnap.
2010. január 18., hétfő
Legrosszabb negyvenöt perc
Legrosszabb negyvenöt perc,
Mi volna más?
Mikor nem vagy velem német órán.
Nélküled ez az óra,
Nem jelent nekem mást,
Csak örökké tartó vágyakozást.
Vágyakozom a csengetésre,
Mely a szenvedéstől ment meg.
Mert ha nem vagy mellettem,
Ez órának sincs értelme.
Jobban szeretlek, mint bárki más,
Hiszen nincs nálad jobb barát.
Veled ez az óra páratlan szép,
Nélküled viszont semmit sem ér.
Mi volna más?
Mikor nem vagy velem német órán.
Nélküled ez az óra,
Nem jelent nekem mást,
Csak örökké tartó vágyakozást.
Vágyakozom a csengetésre,
Mely a szenvedéstől ment meg.
Mert ha nem vagy mellettem,
Ez órának sincs értelme.
Jobban szeretlek, mint bárki más,
Hiszen nincs nálad jobb barát.
Veled ez az óra páratlan szép,
Nélküled viszont semmit sem ér.
2010. január 15., péntek
Életem célja
Életem célja,
Mi lehetne más?
Mosolyt látni,
Minden ember arcán.
Mosolyogva járok, kelek,
Mosolyt csalni így igyekszem.
Ha visszakapok egy mosolyt,
Szememből a könny kicsordul.
Szomorú arcot látni,
Én bizony nem szeretek.
Ki sírva jár e Földön,
Engem ne keressen.
Életem nagy része,
Mosolyogva telik.
Kinek ez nem tetszik,
Nem is érez semmit.
Mi lehetne más?
Mosolyt látni,
Minden ember arcán.
Mosolyogva járok, kelek,
Mosolyt csalni így igyekszem.
Ha visszakapok egy mosolyt,
Szememből a könny kicsordul.
Szomorú arcot látni,
Én bizony nem szeretek.
Ki sírva jár e Földön,
Engem ne keressen.
Életem nagy része,
Mosolyogva telik.
Kinek ez nem tetszik,
Nem is érez semmit.
2010. január 12., kedd
Megfertőzött a szerelem
Megfertőzött a szerelem,
Szívemből szeretem.
Behunyom a szememet,
S csak őt látom előttem.
Megfertőzött a szerelem,
Érzem, soha nem feledem.
Övé mindenem,
Feladom az életem.
Megfertőzött a szerelem,
Övé már mindenem.
Felajánlom életem,
Csak te légy én velem.
Megfertőzött a szerelem,
Fogd hát két kezem.
Bújj ide hozzám,
S csókot lehelj le rám.
Szívemből szeretem.
Behunyom a szememet,
S csak őt látom előttem.
Megfertőzött a szerelem,
Érzem, soha nem feledem.
Övé mindenem,
Feladom az életem.
Megfertőzött a szerelem,
Övé már mindenem.
Felajánlom életem,
Csak te légy én velem.
Megfertőzött a szerelem,
Fogd hát két kezem.
Bújj ide hozzám,
S csókot lehelj le rám.
2010. január 9., szombat
Várakozás
Egész nap arra várok,
Végre meglássalak a folyosón.
Nyitott szemmel járok,
S mindig terád vágyom.
Te vagy a legszebb,
Akit csak ismerhetek.
Te vagy a legcsodásabb,
Akivel valaha is dolgom lehet.
Ritkán vagyok veled,
De akkor repdesek.
Hangod olyan nekem,
Mint a legszebb musical.
Mikor meglátlak,
Szívem csak úgy ver,
S nem törődöm az eszemmel,
Pedig kellene.
Végre meglássalak a folyosón.
Nyitott szemmel járok,
S mindig terád vágyom.
Te vagy a legszebb,
Akit csak ismerhetek.
Te vagy a legcsodásabb,
Akivel valaha is dolgom lehet.
Ritkán vagyok veled,
De akkor repdesek.
Hangod olyan nekem,
Mint a legszebb musical.
Mikor meglátlak,
Szívem csak úgy ver,
S nem törődöm az eszemmel,
Pedig kellene.
Szerelmes vagyok
Szerelmes vagyok,
Majd szét, robbanok.
A szívem csak érte ég,
Talán fel is gyulladnék.
Lehunyom a szemem,
S rajta jár az eszem.
Bárcsak ott lennék veled,
S foghatnám a kezed.
Szerelmes vagyok,
Szemem csak úgy ragyog.
Boldog vagyok nagyon,
Mert szívem csak úgy dobog.
Két szemed,
Mint hűs tenger.
Megfürdenék benne,
S nem szenvednék többet.
Majd szét, robbanok.
A szívem csak érte ég,
Talán fel is gyulladnék.
Lehunyom a szemem,
S rajta jár az eszem.
Bárcsak ott lennék veled,
S foghatnám a kezed.
Szerelmes vagyok,
Szemem csak úgy ragyog.
Boldog vagyok nagyon,
Mert szívem csak úgy dobog.
Két szemed,
Mint hűs tenger.
Megfürdenék benne,
S nem szenvednék többet.
Dorottyának
Kedves barát vagy te nekem,
Szívemnek tán legkedvesebb.
Minden egyes veled töltött óra,
Boldogságos percek voltak.
Barátságos mosolyod,
Mint egy csodás kép, meghatott.
Lágy, kedves érintésed,
Mint tavaszi szellő, simogatott.
Mikor felszabadultan,
Hozzám vágod a párnát.
Majd megszakadom,
E dolog láttán.
Nem vagy te holmi Dóra,
Sem henyélő Dorka.
Dorottya vagy te,
S azok közt is a legkülönbebb.
Szívemnek tán legkedvesebb.
Minden egyes veled töltött óra,
Boldogságos percek voltak.
Barátságos mosolyod,
Mint egy csodás kép, meghatott.
Lágy, kedves érintésed,
Mint tavaszi szellő, simogatott.
Mikor felszabadultan,
Hozzám vágod a párnát.
Majd megszakadom,
E dolog láttán.
Nem vagy te holmi Dóra,
Sem henyélő Dorka.
Dorottya vagy te,
S azok közt is a legkülönbebb.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)